Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 178-181. (Budapest, 2002)
KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS
kidolgozójaként tartja számon. D. Grosz és A. Fetlermeyer dolgozatából tudjuk meg. hogy a 20, század elejének nem is sikertelen írója volt. Három kiadást ért meg az először 191 l-ben megjelent "Führer der Menscheit?" cinű regénye. Ennek a regénynek kapcsán mutatják be a szerzők a korszak német egészségügyét, benne az orvosi rend helyzetét, az egészségügy akkori reformjára irányuló törekvéseket. Mindezt Lungwitz, részben autobiografíkus regényében is kifejtett, szociálreformeri gondolatainak tükrében írják meg. Úgy tűnik a semper reformare az egészségügynek is állandó, s immáron hagyományos jelmondata A 19. század közepéig az antik auktorok írásai voltak a babiloniak tudásáról szóló ismereteink egyedüli forrásai. Az asszír városok látványos felfedezése, az agyagtábla-könyvtárak feltárása az akkád ékírásos szövegek ezreit hozta napvilágra. Egyedül Assurbanipal (ca. Kr.e. 669-629) könyvtárából több mint huszonkétezer agyagtábla fragmentum került elő. Ezek között az orvosi tartalmúnak száma meghaladja az ezret. Félix von Oefele érdeme, hogy első ízben hívta fel a figyelmet egy babiloni diagnosztikus és prognosztikus kézikönyv létezésére. (Deutsche Medizinische Presse 5, 1901). 1951-ben René Lábat adta ki a babiloni kézikönyvet, összeállítva egyúttal az akkor ismert orvosi szövegeket. (Traité akkadien de diagnostics et pronostics médicaux. Paris, 1951.) Niel P. Heeszel szerint a babiloniak által leírt betegségek, igen kevés kivétellel, alig korrelálnak a mai kórformákkal ill. betegségekkel. (Med. Hist. Journ., 36 (2001), 264.). A helyzetre jellemző, hogy az egyetlen valóban identifikáltnak tekinthető betegség az ikterus. Ezt azonban, mint ismeretes, ma nem betegségnek tekintjük, hanem tünetként klasszifikáljuk. Martha Haussperger, aki titulusai szerint belgyógyász és asszirologus, egy, elsőizben 1904-ben publikált, négykolumnás, kb. 280 soros ékírásos ómezopotámiai szöveg filológiailag bizonyára korrekt elemzése kapcsán tárgyalja a szövegben olvasható sárgaságformák lehető pathogenezisét, diagnózisát, terápiáját és prognózisát. A BA? 578 jelzetű írás rövid történeti áttekintését követően megállapítja, hogy az ókori Mezopotámia orvosainak tudását a mechanikus és hepatogén icterus elkülönítése meghaladta. Mint írja "... ennek a könyvnek az átolvasásakor újra és újra érzi az ember a mezopotámiai orvosok rezignációját." Minthogy az icterus differenciáldiagnosztikája még a mai kórtani ismeretek és precíz diagnosztiku sapparátus birtokában sem könnyű, ez a megállapítás bizony alig csodálható. Az egyik sárgaságformában Ahhazu démonnak is szerepe van. A recenzens még aktív belgyógyász korában, a nem nagyon régmúlt században szívesen okolta volna a sárgasággal fenyítő démont homályos eredetű icterusban szenvedő, egyik-másik betegének megrontásáért, biztos diagnózis hiányában. Haussperger a szöveg alapján megállapítja, hogy "a májat és az epét egységként fogták fel", ami a funkciót tekintve, azt hiszem igazán méltánylandó gondolat , "csak az cpebetegségek és a sárgaság között tettek különbséget". Mindamellett megfigyelték; hogy a sárgaság egy fajtája bizonyos időszakokban halmozottan fordult elő. Hogy ebből arra a következtetésre jutottak volna, hogy ez a fajta sárgasága fertőző betegségekhez tartozik, az "a szövegből nem állapítható meg" írja a szerző. Csak mellékesen: egyes hepatitisek fertőző volta csak 1942 óta bizonyított, a hepatitis B virusát 1964-ben izolálták. Nemigen lehet meglepő, hogy jóllehet Ómezopotámia orvosai kétféle sárgaságot is leírtak és számos ma sem teljesen érdektelen kezelést vezettek be, a kérdéskomplexus egészével „nem birkóztak meg." A mágikus és racionális elemek a mezopotámiai orvoslásban természetszerűen éppoly kevéssé különíthetők el, mint a korai antikvitás kultúráinak bármely fázisában. Úgy vélem, a racionális és irracionális elemek mindenáron való szétválasztása az ilyen kórformák esetében az ókori medicinában éppoly kilátástalan, mint felesleges vállalkozás. Részletekbe menő szövegelemzése és a leírt kórképek bemutatása mindazonáltal betekintést enged egy klasszikus kultúra orvosi gondolkodásába és érdekes olvasmánnyá teszi a közleményt. Az itt most részleteiben nem tárgyalt, különböző fejezetekben csoportosított írások színvonala magas. A válogatott, igen részletes recenziókat követően a folyóirat kiadóihoz, leginkább Keit professzorhoz intézett, gyakran személyes hangvételű orvos és kultúrtörténeti érdekességü levelek zárják a kötetet. A szép stílusú írásokat nem zavarják amerikanizmusok. Jó német szakkifejezések helyett nem használnak "modern", divatos műszavakat, ám nem feltételezik az olvasóról, hogy a latin, görög, angol és francia kifejezéseket, illetve idézeteket nem érti meg az eredeti nyelven. Igazán jó olvasmány. Schultheisz Emil
