Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 178-181. (Budapest, 2002)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS

Úgy vélem, nem feltétlenül feltűnő, inkább jellegzetes része ez a homiletikai Írásoknak, főként a sermoknak. A gerokomiákat a 18. században az e témával, vagy annak egyes részleteivel foglakozó tractatusok, gyakrabban egyetemi írások, disszertációk váltották fel. A 18. század végén a 19. század első két évtizedében inkább a felvilágosodás szemléletéből fakadó, kevésbé a publikumnak, inkább az orvosoknak szóló írások jelennek meg többékevésbé makrobiotikus jelleggel. Vettius Valens nevét eddig nem annyira orvosi jelentősége és irodalmi hagyatéka, mint a császári udvarban kifejtett működése tette ismertté. Leginkább azonban azáltal vált nevezetessé, hogy Claudius császár felesége, a szép Valeria Messalina szeretöjeként, annak kevéssé szép végzetében is osztozva, Kr.u. 48-ban kivégezték, amint arról Plinius is tudósít. A róla, való mély hallgatásnak talán a szenátus által akkor kimondott damnatio memoriae is oka lehetett. Ferdinand Peter Moog azonban nem intim kapcsolatait firtatja, hanem mint az "egyetlen római iskolaalapító" ténykedését tárgyalja. (Vettius Valens kaiserlicher Leibarzt und einziger Römischer Schulgründer.) Fejtegetései alapjául elsősorban Plinius szolgál ("Vettius Valens... novam instituit sectam". Nat. Hist. 29.8.), de vizsgálta a kérdést Scribonius Largus (Compositiones) és Marcellus Empiricus (De medicamentis) írásaiban is. Moog meggyőzőnek tűnő érvelése szerint Vettius Valens az addig domináló hellenisztikus medicina mellett egy "genuin itáliai" orvosi iskolát alapított, ami a Claudius császár udvarában virágzott ú.n. etruszk reneszánsz szellemében jöhetett létre. Tény, hogy a természeti jelenségeket tárgyaló disciplina etrusca, s az etruszk, mint kultikus nyelv Claudius idejében még nagy becsben állott, s maga a császár az etruszk kultúrának nagy tisztelője volt. A Vettius név maga is etruszk szó. Moog szerintVettius kísérletet lett arra, hogy Claudius udvarában újjáélessze az etruszk medicinát. Hosszú ideig ez a fellendülés nem tarthatott az etruszk történelem és műveltség iránt érdeklődő császár halála után. Megszűnt az a szellemi miliő, amelyből a secta kinőtt. Az sem kizárt, hogy a szenátus Messalinára kimondott damnatio memoriaeje nemcsak Vettius Valens személyére, hanem a hozzá túlságosan is hü udvari orvos munkásságára is kiterjedt. Moog másik tanulmánya a római költők autobiografíkus írásaiban leirt apoplexia- metaforákat tárgyalja. Az irodalomban legtöbbet idézett terminológiai defnició Celsusnál olvasható:"attonitos quoque raro videmus quorum et corpus et mens stupet. Fit interdum ictu fulminis, interdum morbo, cmojdsçiav hune Graeci appellant." Celsus definíciójából kiindulva. (De medicina 3.26.) a görög apoplexeia szó =attonitus, a mai ictus. Leginkább Ovidius és Statius költeményeiben keresi a villámcsapásszerü (guta)ütés leírásának mitológiai eredetét, költői formáját és pathográfiai szerepét. Az attonitus jelentésváltozásainak nyomonkövetése Ovidiusnak a száműzetés előtti költeményeiben (Ars amatoria, Heroides, Fasti és leginkább a Metamorphoses) és a száműzetésben írt Tristiában, ahol az attonitus mintegy autobiografíkus motívum (1.5,3, attonitus me), igazán fascináló. Ovidius száműzetésben írott költeményeinek, illetve epistoláinak analízisét követően Statius költészetében vizsgálja apja halálához kapcsolódóan a leírást, főként az epicedionokban olvasható metaforákat. Mint írja a leírásai nem pusztán formálisak és szimbolikusak, hiszen a müveit római s méginkább a müveit római költő orvosi ismereteknek sem volt híján. Fentiek alapján azt fejtegeti, miként jelenik meg a római poéta doctusnál az apoplexia mint metafora. Lenyűgözően szellemes írás. Ralf Vollmuth nevét a későközépkor-koraújkor .sebészettörténetét követök jól ismerik. A késő középkor sebészetének fejlődéstörténetét számos tanulmánnyal gazdagította, új adatokkal bővítette és nem utolsósorban új szemlélettel vizsgálta. Ebben az írásában a 15-16. század lőfegyverei okozta sérülésekre vonatkozó, a hadisebészeti gyakorlatot döntően befolyásoló elméleteket és azok forrásait ismerteti. A tűzfegyverek megjelenése Európában (az első Perugiában, 1364-ben, majd Németországban 1379-ben) és 15. századi elterjedése a sebészeket új feladatok elé állította. Az addigi mechanikai sérüléshez a puskapor okozta roncsoló elváltozások társultak. Utóbbiak magyarázatára különböző elméleteket állítottak fel. Az egyik teória szerint a puskapor alkotóelemei mérgezést okoznak. Gundolf Keil szerint a mérgezési teória első képviselője Johannes Beris. Ennek a teóriának a híve volt Klaus von Matrei, valamint a nagynevű hadisebész, Hieronymus Brunschwig is. A másik teória képviselői, Franz Gigelin és maga Paracelsus, égési sérülésnek tekintették a lőtt sebet. A terápia, főként az első teóriának megfelelően, az ismert eljárás szerint alakult, érdekes módon bizonyos nemzeti jelleggel. Míg a németnyelvű korai forrásokban olvasható ellátás az újabb teóriákat csaknem teljesen mellőző, ennek megfelelően csak a mechanikai tisztításon alapuló és gyulladás csökkentő, kíméletes eljárás volt, addig a mérgezést, vagy égést feltételező kezelés, a kor olasz és franciaországi sebészeti leírásainak megfelelően a mérgezett puskapor eltávolítása volt tüzes vassal, forró olajjal. Giovanni da Vigo (1450-1525) az elsők közé tartozik, akik a lőtt sebekről írnak (De vulnere facto ab instrumento quod bombarda nuncupatur etc., a sok kiadást megért, több nyelvre lefordított Practica de arte chirurgica - 1514 - egy önálló fejezete). Ennek a durva, mégsem elég eredményes eljárásnak Ambroise Paré 1545-ben vetett véget kíméletes sebkezelésével, a kauterizáció és a