Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 178-181. (Budapest, 2002)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS

Würzburger Medizinhistorische Mitteilungen, Bd. 20. 2001. Hrsg. Von G. Keil, zusammen mit D.Grosz und Ralf Vollmuth. Schriftenleitung Ch. Weiszer in Verbindung mit J. Domes und W. Gerabek. Würzburg, Königshausen und Neumann, 2001. 594 p. Nehéz egy könyvtárat recenzeálni. A Gundolf Kei! kiadásában hosszú évek óta megjelenő periodikum 2001-ben kiadott, immár huszadik kötete több, mint folyóirat, csaknem 600 oldalas mű, nagy terjedelmű tanulmányok és kisebb írások gyűjteménye. Társkiadói a würzburgi egyetem orvostörténeti intézetének munkatársai, Dominik Grosz és Ralf Vollmuth, a würzburgi Orvostörténelmi Társaság elnöke, akik maguk is több, kiváló írással gazdagították ezt a kötetet is. A würzburgi orvostörténeti kollokvium (200o. okt. 28.) előadásainak nagy apparátussal kibővített írásai, a Varia, valamint a Silesiaca cím alatt megjelent tanulmányok változatossága és gazdagsága arra kényszeríti a recenzenst, hogy néhány írást részletesebb megbeszélés céljából kiemeljen, eleve elnézést kérve a többi, nem kevésbé érdekes közlemény szerzőjétől. Hangsúlyozom, a válogatás nem kíván értékítélet lenni, a recenzens nem műítész, csak érdeklődő olvasó. Daniel Schäfer a kora újkor egyik elfeledett szakirodalmi ágát, a gerokómiát tárgyalja. A ma már nem használatos kifejezés az öregekről való orvosi gondoskodással írható körül. J.J. Woyt lexikonja (Gazophylaceum medicophysicum,1709), mint a "Hygiene" öregkorra vonatkozó részét definiálta. A szó alkotója, nem más, mint Galénosz, aki a gerokomikon fogalmát a De sanitate tuenda ötödik könyvében tárgyalja (Kühn IV.330). A 13-14. század latinba ültetett arab regimen sanitatisainak ugyan többnyire volt egy külön regimen senum fejezete és előfutárai közé olyan írások sorolhatók, mint Roger Bacon és Arnaldus de Villanova ilyen vonatkozású részírásai, sajátosan önálló szövegfajtává, műfajjá a koraújkorban lett. 1489-ben jelenik meg Rómában az első önálló és átfogó orvosi gerontológiai mü. Szerzője Gabriele Zerbi (de Zerbis, megh.1505), páduai orvos Gerontocomica (!) scilicet de senum cura atque victu című traktátusa. A humanizmus igazi képviselőjeként, az arabokat nem is említve, csak Galénosz Hygiejének ötödik könyvére hivatkozik. A gerontokomia a koraújkori gerontológiai irodalomnak a kezdete, de évtizedekig a vége is. Úgy tűnik, a humanisták, főleg Erasmus drasztikus leírásai az öregség keserveiről (Carmen de senectutis incommodis) elvették az orvosok kedvét attól, hogy önálló müvekben, hosszasan értekezzenek az öregség fel nem lelhető szépségeiről. Régimének részeiként, de vita longa cím alatt, részkérdések persze továbbra is foglalkoztatják a 16. század orvosait, mint pl. a szerző által is említett Marsilio Ficinot, akinek 1489-ben megjelent müve (De vita) második könyve általában megfelel ugyan a gerokomia princípiumainak, vége felé azonban újplatonikus spekulációkba torkollik. Jóllehet számuk nem túlzottan nagy, minden gerokómiát nem analizálhat részletesen, a fontosabbakat azonban táblázatokban foglalja össze és mutatja be a 17. század végéig terjedően. Az irodalomjegyzékben olyan müvekre is utal, amelyek a táblázatban, nem szerepelnek. Megtaláljuk pl. Zsigmond király orvosának, Albicusnak a, Vetulariusát (Regimen hominis seu vetularius, 1489) de a címnél többet nem ír róla, jóllehet Siegmund Albich müvében hosszú gerontológiai fejtegetésekbe bocsátkozik, aminek kissé bővebb kifejtése nem lenne érdektelen. Amennyire a Vetulariust ismerem, tulajdonképpen minden vonatkozásban megfelel a, gerokomion követelményének. A gerokomiák tradíciójának újraélesztője 1500 után Girolamo Cardano a De sanitate tuenda és a Theonoston liber secundus seu de vita producenda atque incolumnitate corporis conservanda című müvekbe beépített, rá jellemző originalitással megírt gerokomiájával, mint önálló fejezettel, mondhatni önálló művel. Schäfer formális kritériumok és tartalmi elemzés alapján határozza meg, illetve jellemzi a gerokomiákat. A koraújkor gerokomiái jórészt olasz eredetűek és csak a 17. században jelennek meg a franciák, míg német szöveget mindössze kettőt említ. Tagolódásuk: "theorica" (physiologia), "practica" (diaeta) amikhez a későbbi, terjedelmesebb szövegekben egy harmadik, már nemcsak higiénés rész tárul, a "pathologia". Ebben a harmadik részben növekvő számban és terjedelemben találhatók az öregkor többé-kevésbé jellemző betegségeiről szóló leírások, a felszívódási zavaroktól a depresszióig ("melancholia"). Szemléletükben a gerokomiák kivétel nélkül, a galenizmus ismérveinek felelnek meg. Figyelemreméltó, amit a szerző a gerokomiák teológiai recepciójáról ir. A 17. század második feléig egyre több az olyan morálteológiai írás, melynek az öregkorral foglalkozó fejezeteibe a gerokomiák orvosi fejtegetéseit építik be a klerikusok. Úgy tűnik, bizonyos jogi ismeretek közlése mellett az öregkor állapotát részletező és a vele összefüggő betegségek ismeretének közvetítésére is igen nagy súlyt helyeznek a theologia practicával foglalkozó írások szerzői. Meg kell itt jegyeznem, hogyaz orvosi és a teológiai írások kölcsönhatása, amit a szerző "feltűnő" jelenségként tárgyal, a Biblia- exegesis metaforáit véve figyelembe, már a patrisztikai irodalomból is jól ismert. Gondoljunk csak Basilius. Ambrosius, Nazianzi Gergely hexaemeronjaíra.