Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

ADATTÁR — DOCUMENTS - Csapody István: Szemész életrajzom — munkáim jegyzéke

szerinti bontásban, de még így is hiányosan olvasható a jegyzék. Kisebb írásai, nekrológok, nyelvészeti, népszerű vagy napilapokban megjelent munkái nem voltak visszakereshetők. Csapody István dr. 2001 Életútja Budapesten, 1892. május 3.-án született. Szemorvos apjának nyolc gyermeke közül a második. Gimnáziumba a piaristákhoz járt, 1910. szeptember 10-én iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Fakultására. Medikus korában Lenhossék Mihály anatómiai intézetében volt demonstrátor, majd Grósz Emil szemklinikáján gyakornok. 1914-ben bevonul, Volhyniában majd a Doberdo—isonzói fronton történő szolgálata alatt csak két szigorlatának letételére és orvossá avatására kap rövid szabadságot. A háború után Imre József meghívja a pozsonyi új szemklinikára, a kitoloncolás után Blaskovics László mellett az Állami Szemkórházban dolgozik. Következik a főorvosi kinevezés, első munkahelye a Zita kórház. 1924-ben vette feleségül Mócsy Márta dr.-t, két gyermekük született. 1926-ban a Szent István, 1929-től a Szent János kórház főorvosa. 1926-ban a pozsonyi-pécsi egyetemen a diagnosztikából, 1929-ben Budapesten az egész szemészetből habilitálták. 1952-ben eredményei elismeréseként kandidátusi címet kapott, 1955-ben védte meg doktori disszertációját. 1960-ban vonult nyugdíjba és 1970. február 28-án hunyt el. Szemész életrajzom... Első emlékeimhez tartozik, hogy atyám otthoni rendelése után nekem kellett mindent rendbe raknom, elmosnom. Néha elvitt magával a betegpénztári rendelésre. Egyszer eljött hozzánk Grósz Emil. Belép és szalad a kályhához. „Én fázós ember vagyok." Azután hozzám szól: „Ezt a fiút majd bevisszük a klinikára." Ez be is következett. Miután LenhosséknkX egy évig díjas demonstrátor voltam, beléptem a Grósz klinikára gyakornoknak. (1913. szeptember 16.) Még nem voltam doktor, ez persze már az új klinika volt. (Mária utca 39.) Reggel valamivel 8 óra előtt megyek a műtőbe. Grósz meglát, elém jön, rám mutat széles karmozdulattal : „ Ez itt ifjabb Csapody István, aki most teszi első lépését a katedrára. " Én majdnem elsüllyedtem. Máskor is visszatért erre. Gondot okozott neki a kórtermek nehezen karbantartható parkettája. Mikor egyszer beteglátogatáskor vele többen a kórterembe léptünk, felém fordult: „Na Csapody, majd ha berendezi a klinikáját, a padlót kőlapokból rakassa. " Mikor hályogműtétet első ízben néztem végig, világítottam, nyugodtan vettem mindent, meghatva sem voltam, hiszen úgy gondoltam, neki csak jól sikerülhet ez a feladat. Viselkedésem úgy látszik, feltűnt neki, mert így szólt hozzám: „ Talán bizony meg is tudná csinálni? " Nagy buzgalommal írtam a kórtörténeteket, ezekért azután egyetemi jutalmat is kaptam. Sőt, mint utólag értesültem, előadására bevitte és mintaszerűként dicsérte meg némelyiket még évekkel később is. Epikrízissel zártam le ezeket, bár nem volt szokásos. Imre és Liebermann volt akkor a két első tanársegéd.