Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

ADATTAR — DOCUMENTS - Kótyuk Erzsébet: „A pestis oly iszonyúan pusztítván támadott" ... Adatok Kárpátalja egészségügyének történetéhez a kezdetektől a 18. századig

annyira pusztult, hogy 1680 táján a magyar korona egész területén alig élhetett több kétmillió embernél (Demkó, 1894, p. 403). Az általunk vizsgált négy vármegyében is nagy területek váltak lakatlanná, illetve igen gyér népességűvé. A XVIII. században a Helytartótanács megszervezésével hazánkban — mint már említettük — a közigazgatás minden ágát irányító központi kormányszék jött létre, amely ugyan Bécsből kapta az utasításokat, rendeleteket, de a közjó szempontjából azok „legnagyobb részt üdvösek voltak" (Linzbauer, 1868, p. 9). Az előző évszázadok együttvéve sem tettek annyit hazánk közegészségügye érdekében, mint a XVIII. század egyedül —jegyezte meg Demkó Kálmán (Demkó, 1894, p. 420). Már a kortársak is áldásosnak tekintették az egyészségügyi bizottságok létrehozásáról szóló rendeletet, amely a közegészségügyi hálózat megszervezésének első lépéseként értékelhető. A III. Károly király (1711—1740) által 1738. augusztus 16-án kiadott rendelet szerint a Helytartótanács a saját kebeléből választott az országos egészségügyi bizottságba elnököt és két tagot. Ezenkívül két tagot küldött a magyar királyi kamara, ugyancsak kettőt Pozsony város önkormányzata, akikhez még egy orvos csatlakozott. „Ezen bizottságnak feladata az egész országra kiterjedő hatáskörrel felügyelni a közegészségügy minden ágára, s működéséről jelentéseit a helytartótanács és a m. kir. udvari kancellária útján a felség elé terjeszteni" (Demkó, 1894, p. 525). A megalakult országos közegészségügyi bizottságnak rendelték alá a megyék és a szabad királyi városok ilyen bizottságait, amelyek felügyelték és irányították a megyék egészségügyét. Az általunk vizsgált négy megyére vonatkozó korabeli forrásokból tudjuk, hogy az 1739—1740. évi pestisjárvány idején a Wittenbergben végzett orvostudort, Hambach Jánost (1682—?) bízták meg Sáros, Zemplén, Ung és Bereg vármegye egészségügyének megszervezésével. A négy vármegyét felügyelő orvos szigorúan betartotta a Helytartótanács rendeleteit, s munkáját lelkiismeretesen végezte. Ebben az időben — 1739-ben — Ungváron Kassai György, Nagykaposon Mester Ádám, Szerednyén Nóvák Mihály, Csapon Szabó Ferenc (később Balthazáry Zsigmond) töltötte be a mai fogalmaink szerinti tisztiorvosi állást (Veress, 1997, p. 17). Ha a terület egészségügyével foglalkozó XVIII. századbeli levéltári anyagot vizsgáljuk, kitűnik: e században a legnagyobb gondot a járványokkal való küzdelem jelentette. Megfékezésükre a Bereg megyei egészségügyi bizottság élére gróf Károlyi Sándort állították: A Tisza folyó volt a választóvonal, a természetes vesztegzár, amelynek jobb parti része — Máramaros északi fele és Bereg vármegye — Károlyi biztoshoz, a bal parti — alföldi, szatmári és dél-máramarosi — vidéke pedig a szintén a Helytartótanács által kinevezett egészségügyi biztos, gróf Berényi Tamás felügyelete alá tartozott. A pestist Máramaros megyében elsőként Alsóapsa községben észlelték, ahová egy aszszony és a lánya hurcolta be a Szatmár megyei Csomaközből, ahol aratómunkát végeztek (SOM adattár, 268—71:4). A járvány olyan gyorsan terjedt, hogy 1742-ben Mária Terézia királynő (1740—1780) elrendelte, hogy a járvány megfékezésére hozott intézkedéseit a legszigorúbban tartsák be. Károlyi a fentiek értelmében figyelmeztette a magisztrátusokat és a megyéket: a pestissel szemben a legnagyobb elővigyázatosságot tanúsítsák. Az előírások ellen vétő egyéneket kemény büntetésekkel sújtották. A képzett orvosok hiánya mind égetőbb volt. Az országban dúló járványok súlyos emberveszteségéből kitűnt, hogy kevés az orvos, a sebész, s a vármegyék és a városok nincsenek doktorokkal kellően ellátva. Egyes megyék területén nem volt, vagy csak egy-két kór-