Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ESSAYS - Schultheisz Emil: Medicina a felvilágosodás korában

Mióta Lady Worthy-Montague, Anglia törökországi követének felesége 1721-ben Konstantinápolyból Angliába visszaérkezve az emberi himlő inokulációjának keletről hozott, nem mindig veszélytelen, de esetenként kétségtelenül hatásos eljárásával megismertette hazája érdeklődő physicusait, állandó vita folyt az angol orvosok között a variolizáció gyakorlatáról. (Mint ismeretes, ennek továbbfejlesztett változata, a Jenner-íé\e vakcináció vetett véget negyven év múlva a vitának.) Maga a variolizáció Magyarországon már a XVIII. század elején sem volt teljesen ismeretlen. Raymann Adám János, Eperjes város főorvosa, az 1717. évi felső-magyarországi himlőjárványról a boroszlói tudós társaság annaleseiben írt beszámolójában arról tudósít, hogy kétéves kislányát a görög és örmény kereskedőktől tanult eljárással beoltotta. Erről Weszpréminek tudomása volt. A himlőoltás mintájára Weszprémi a Tentamenben a pestis elleni védőoltást ajánlja, annál is inkább, mert, mint írja „... ha van ország, melynek a pestis elleni inoculatiora szüksége van, ez éppen' az én hazám...". Ez az írás lényegileg különbözik jóformán minden akkori pestisirattól, éppen az inokuláció alkalmazásának gondolata miatt. Joggal nevezte a nagy nevü osztrák orvostörténész, Max Neuburger Weszprémit „az antitoxicus therapia magyar előharcosának."

4 A londoni Monthly Review-ban megjelent recenzió még abban az évben elismerően ír a könyvről, vagyis az ötletet kedvezően fogadták.

5 Azért különösen fontos a Tentamen racionális, természettudományi gondolata, mert a „lázaknak", a „pestilentiáknak" és az epidémiáknak egészen a XIX. századig nem volt egységes tana, így a pestisnek sem, annak ellenére, hogy Athanasius Kircher 1658-ban a Scrutinium Pestisben lefektetett vizsgálatai szerint a járványos betegségek egyértelműen „mikroorganizmus" okozta betegségek. A szervezet speciális védekezési mechanizmusának teóriája, a vis medicatrix naturae általános koncepciójánál precízebb és célzottabb elképzelések formájában már a XVII. században sem volt az orvosi gondolkodástól idegen. Ysbrandus van Diemerbroek (1609—1674) utrechti professzor a barockmedicina neves teoretikusa és tapasztalt gyakorló orvosa, a bubopestis szimptomatológiájának egyik legjobb ismerője, azon a véleményen volt, hogy bizonyos esetekben, például a láz nélkül zajló bubopestisnél a szívnek oly nagy a védekezőereje, hogy a keringésbe jutó pestismérget egyenesen az emunctoriumokba préseli, mielőtt az az egész testben elterjedve lázat okozhatna.

6 Weszprémi a Tentamenben természetesen nem idézi, hiszen teljesen más mechanizmusról van szó, noha munkáit jól ismeri. A pestis egész európai szakirodalmának szerzői számára valójában a XVIII. század második feléig a párizsi egyetem 1348 októberében kelt Compendium de epidémiában kiadott szakvéleménye volt az irányadó. Erre építik tanácsaikat a pestistraktátusok, utasításaikat a pestisordók. Abban a korban, amely minden racionalizmusa mellett egy újabb religiózus hullám gyakran intoleráns jegyeit is mutatta, amelyben a protestáns egyetemek orvosi fakultásain is Neuburger, M.: Die Vorgeschichte der acuten Infectionskrankheiten. 1901, 35. Vö. még Karasszon Dénes— Csaba I.: Az immunológia magyar mesterei. 1992, 35. The Monthly Review (London), July 1755, 77 sequ. Diemerbroeck: De peste libri quatuor, hist. IX., Annotatio, Arnheim, 1644. 1721-ig ez a könyv öt kiadást ért meg. Magam az 1721-i genfi kiadást használtam.