Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)
BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Magyar László András: Agrippa szatírája az orvosokról
A mü által keltett fölzúdulás tehát — látszólag — érthető. Csakhogy Agrippa orvosszatírájának — mint azt a következőkben bizonyítani szeretnénk — szinte egyetlen gondolatát sem a kölni mágus ötlötte ki, majd valamennyi régi vagy újabb keletű közhely, ún. „toposz" volt s ezt bizonyára a könyv olvasói is pontosan tudták. 3 Célunk e dolgozattal tehát kettős: egyfelől meg szeretnénk jelölni a szatíra mintaképét, fel próbáljuk fedni eredetét, másfelől pedig némi magyarázatot próbálunk adni arra is, miért okozhatott egy nyilvánvaló kompiláció ekkora földindulást abban a korban, amely olyannyira hozzá volt szokva a hasonló fiktív, gyakran csupán a nyelvi és stilisztikai készség csillogtatására szolgáló tirádákhoz, s amely egyébként is olyannyira szerette ostoroztatni magát. Az előzmények Mi lehet a kiindulópontunk? Nyilván a szerző műveltsége, vagyis az a kulturális kör, amelyben élt és gondolkodott. Ez a kör meglehetős pontossággal megrajzolható, részint Agrippa életrajza, részint pedig főműve, a De occulta philosophia alapján, amelynek első könyvét ugyan már ifjú fejjel, 1509—1510-ben megírta, ám amelyet éppen a De incertitudine megalkotásával nagyjából egy időben, Trithemius tanácsai alapján javított és átfogalmazott változatban, 1531-ben adott ki először. Az életrajzi események elsősorban a két Canter, Coletus, Reuchlin, Trithemius s rajtuk keresztül a firenzei akadémia, Ficino, Pico della Mirandola hatását bizonyítják, vagyis mindenek előtt a neoplatonizmusét és a hermetizmusét. A De occulta philosophia pedig szintén nem egyéb, mint e hatások hatalmas összegzése, illetve a harmóniába rendezésükre tett monumentális kísérlet. Számunkra azonban még ennél is fontosabb a másik kultúrkör, amelyhez Agrippa, mint valamennyi iskolázott kortársa, szorosan kapcsolódott: a latin antikvitás és az ezt közvetítő itáliai reneszánsz műveltség, amelynek hatása biografikus adatok és az életmű alapján szintén könynyen bizonyítható, sőt mondhatni bizonyításra sem szorul. Vagyis az itáliai humanizmus és az antik hagyomány lehetett az a kútfő, ahonnan az orvos-szatírák anyagát a szerző merítette, ahonnét mintaképeit vette. Az is nyilvánvaló viszont, hogy nem beszélhetünk általánosságokban, hanem valamely konkrét műben kell megtalálnunk a mintaképet. Minthogy azonban a szóba jöhető szerzők köre nem túl nagy, föltűnő hasonlatosságok alapján azt hiszem, joggal feltételezem, hogy a közvetlen mintakép nem volt más, mint az Agrippaelőtti generáció talán legnagyobb hatású, legnépszerűbb írójának, Filippo Beroaldo-nak egyik rhétorikai munkája. Filippo Beroaldo (1453—1505), bolognai humanista, szónoklattantanár és filológus, számos, vagy inkább számtalan munkája közt akad ugyanis egy — még a 17. században is többször kiadott 4 és közismert, sőt nyilván a rhétorikai oktatásban is használt — declamatio (An orator sit philosopho et medico anteponendus?), amelynek tartalma a következőkben foglalható össze: Egy haldokló apa nem tud dönteni, kire hagyja vagyonát: három fia — a szónok, az orvos és a filozófus — közül ugyanis annak a javára kíván végrendelkezni, aki 3 Nem beszélve arról, hogy pl. Sebastian Brandt és Erasmus ugyancsak kíméletlen szatírái nagyjából ugyanebben a korban óriási sikert arattak. 4 pl. in: Hilarii Drudonis practica artis amandi et alia ejusdem matériáé. Amstelodami, apud Georgium Trigg, 1652. 127—146.
