Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Antall József: Egy évszázados per — A Görgey-kérdés tegnap és ma

restek jobb megoldást. Az élethalál-harc óráiban a történelem minden hadvezére kerülhetett olyan helyzetbe, hogy a saját rendelkezésére álló erővel igyekezett fordítani az események irányán, mentette a menthetőt. Ez még nem a „szoldateszka" szelleme. Csak az igaztalan és történetietlen vádak mellőzése után foghatunk a forrásanyag alapos vizsgálata után az objektív elemzéshez. Valódi vizsgálat alá kell vetnünk Görgey osztályhelyzetét és tudatát, nem pedig egyszerűen az ellenfeleinél nem éppen úgy meglévő nemesi osztálytudat letéteményeseként kezeljük. A nélkül, hogy ennek hatását kétségbe vonnánk, meg kell keresnünk az akkori értelmiség gondolatvilágában élő ellentmondásokat, a radikalizmus és a kompromisszum-keresés sajátos keveredését és váltakozását, ami Görgeyt is annyira jellemezte. Igen érdekesek azok a dokumentumok, amelyek az osztrák kormányzat magatartásának alakulását jelzik és a kompromisszum előnyösebb formáira utalnak Világos idején. De erre elhatározó lépések nem történtek, inkább csak hangulatváltozások az orosz és osztrák szövetségesek belső ellentétei következtében. Éppen ezért nem válhattak ismeretessé Görgey vagy akár Kossuth előtt sem. A végre nem hajtott lépések érdekes eshetőségei a történelemnek, de sohasem biztos alternatívái. Hasonlóan nem perdöntő értékű Klapka későbbi, előnyösebb komáromi fegyverletétele sem, sőt éppen fogás Görgeynek az oroszok előtt történt kapitulációjának az ellensúlyozására, hangulati hatásának csökkentésére. Furcsa módon Görgeyt ellenfelei és elfogult hívei mérhetetlenül eltúlzottan látják, sok szempontból a ténylegesnél is nagyobbá teszik. Abból még nem következik Kossuth elvetése vagy akár háttérbe szorítása, hogy lehántjuk Görgey alakjáról az igaztalan vádakat, öszszehasonlítjuk katonai és politikai értékét a nála kegyesebben mért többi nagyságunk életútjával. A történésznek az ellentétek elmosása nélkül, a történés folyamatának elemzése és értékelése alapján kell vizsgálnia az adott kort, az adott személyeket. ítélni utólag könnyű, ezért egy kevésbé tehetséges történetíró is okosabb lehet mint „megítélt" hőse. Kossuth — minden hibájával együtt — a szabadságharc vitathatatlan vezére, akinek Görgey nem volt és nem lehetett egyszerű alternatívája, egyenrangú ellenfele. Görgey személyisége alkalmas volt arra, hogy hadsereget szervezzen és vezessen, győzzön és veszítsen, diadalmasan bevonuljon vagy rendezetten visszavonuljon és letegye a fegyvert. Lelket tudott önteni katonáiba, de nem az egész nemzetbe. Katona volt, akinek ugyan voltak politikai eszméi, de az ország politikai helyzetét csak lassan és sohasem egészen tudta felfogni és megítélni. Hajlott a partikuláris kérdések egésznek tekintésére, néha saját hadtestét azonosította az egész nemzettel. Politikai gyakorlata egyáltalán nem volt, a magyar politikai közvéleményen, amely ellenzékiségben alakította ki karakterét és mentalitását, képtelen volt eligazodni. Naivul ítélte meg az ellenség mentalitását, abból is csak az osztrákot ismerte, de az irányukba kifejlődött megvetése a meggondolatlanságig menő gyűlöletté változott. Az igazi probléma a polgári és katonai vezetés elkülönülése volt. Kossuth éppen olyan távol állt a katonai kérdésektől, mint Görgey a politikai problémáktól. Az emigrációban ez már mindennél világosabban állt Kossuth előtt! A súlyos belső ellentmondások, a szabadságharc belső társadalmi konfliktusai, a nemesi közvélemény alkotmányjogi szemlélete egyszerűen nem tették lehetővé a parlament feloszlatásával járó diktatúra bevezetését és egyben a harc kiszélesítését. Intrikáló katonák Görgey vezérkarában, suttogó politikusok, ellentéteket szító kormányférfiak — közöttük Szemere — Kossuth táborában, csak fokozhatta a félreértéseket és elfajuló gondolatokat. De rontották a helyzetet a félreállított és sértett katonák, tanácsaik figyelembe vétele, amely ritkán jelentett megoldást.