Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)
BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Kölnei Lívia: A Tizennégy Segítőszent kultusza a középkori Magyarországon
Az ereklye — és általában a patrónusválasztás — révén létrejön tehát a felajánlás szakrális gesztusa: a templom, a föld, a nép a védőszent virtuális birtokává, alattvalóivá válnak. A tisztelet által viszont a védőszent Isten előtt szószólójuk lesz földi életük minden bajában és az Utolsó ítéletkor is. Másik jelentősége a patrónusválasztásnak, hogy a tituláris szent naptári ünnepéhez az egyház — előírt feltételek mellett — búcsúkiváltságokat fűzött. A búcsú egyszerre jelenti így magát a szent ünnepét és az e napon elnyerhető különleges bűnbocsánatot. Mindezek a sajátosságok azt mutatják, hogy a patrocíniumoknak nagyon is jelentős helyet kell elfoglalniuk a Tizennégy segítőszent kultuszában. A kultusz terjedésének meg kellett mutatkoznia a templom- és oltár-patrocíniumokban. Ha a középkori Magyarország templom- és oltártitulusait vizsgáljuk, jól kirajzolódnak az egyes szentek tiszteletének térbeli csomópontjai. Mivel a segítőszent-kultusz magyarországi elterjedése a képzőművészeti emlékek tanúsága szerint a XV. század utolsó két évtizedére és a XVI. század első két évtizedére tehető, érdemes ezt a korszakot vizsgálnunk az egyes segítöszentek tiszteletének szempontjából. Az említett időszak képzőművészeti emlékeinek (különösen a szárnyasoltároknak) zöme a Felvidéken maradt viszonylagos épségben, így főleg ezeket kutatva vonhatunk le a szentkultusszal kapcsolatban következtetéseket. Vannak szentek, akiknek a kultusza általánosan elterjedt az ország területén, kiemelt centrumok nem mutathatók ki: pl. Szt. György, Szt. Kristóf, Szt. Miklós. Szent Györgynek számtalan falkép-, oltárkép-, szoborábrázolása ismert a középkori Magyarország területén. Szt. Miklós Árpád-kori tiszteleténél mind nyugati, mind keleti befolyással számolnunk kell. Nagy szerepük volt elterjesztésében a Szepességben és Erdélyben letelepült szászoknak, vagyis Rajna-vidéki németeknek. A száztizenhat megmaradt felvidéki szárnyasoltár közül a legtöbbet, tizenhármat az ő tiszteletére szenteltek, s ez az arány iránymutató lehet a középkori Magyarország más területeire nézve is. A neki szentelt tizenhárom felvidéki oltár lelőhelye a középkorban: Jánosrét, Liptószentmiklós, Dúbrava, Szliács és Szmrecsány (ez utóbbi három Liptószentmiklós közelében), Hervartó és Siba (mindkettő Bártfa közelében), Lendak, Mlynica, Kakaslomnic és Nagyszaiók (Poprád környékén) valamint Szepesszombat és Lőcse. Hasonlóan elterjedt Margit kultusza is, igaz, az ő dicsőségére csak egy szárnyasoltárt emeltek a Felvidéken (a megmaradtak közül), viszont harminc oltáron szerepelt az ábrázolása. Úgy tűnik, a délebbre eső területeken legalább ennyire erőteljes volt a tisztelete. Margit-patrocíniumok gyakran fordultak elő határvidékeken, ahol gonoszűző képessége miatt a végvidékek védelmét várták el tőle. (Pl. Gelence, Bögöz.) A szárnyasoltárokon leggyakrabban szereplő szent Borbála: negyvenkilenc oltáron fordul elő a számontartott száztizenhat felvidéki szárnyasoltár közül. Ezekből négynek ő a legfőbb patrónája: Besztercebányán, Bártfán, Jazernicán (Túrócszentmárton közelében) és Ponikyben (Besztercebánya közelében). A második legnépszerűbb női szent a Felvidéken Katalin: negyvenhárom oltáron szerepel alakja, négy oltárnak ő a patrónája: Késmárkon, Turányban (egykori Túróc vm.) és kettőnek Lőcsén. Lőcse egyfajta Szt. Katalin kultuszközpontnak tekinthető a templom két, egyidejűleg fennálló Katalin-oltárával. Az elsőt 1469-ben, a másodikat 1510 és 1520 között emelték.
