Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 133-140. (Budapest, 1991-1992)
TANULMÁNYOK — ESSAYS - Boroviczény Károly-György: Cruciferi Sancti Regis Stephani. Tanulmány a stefaniták, egy középkori magyar ispotályos rend történetéről
az alapításuk óta meglévő felhévízi templomuk mellé rendházat építettek, amelyet már 1248-ban említ egy pápai bulla 125 , feltehetően azért, hogy a királyi udvar szomszédságában megfelelő képviseletük legyen. A felhévízi ház szintén felvette a hiteleshelyi munkát. Arról, hogy Felhévízen a spiritálék mellett a stefanitáknak is lett volna ispotályuk, nincsen adatunk. A XIV. század első felében helyzetük változatlannak tűnik, a század második felében azonban a hanyatlás jelei mutatkoznak, aminek látszatát azonban talán csak a kiértékelt oklevelek kisebb száma kelti. Lehetséges, hogy a nagy, 1347—1349 között dühöngő pestisjárvány, amelynek következtében Magyarország lakosainak 1/3-a pusztult el 126 , ritkította meg soraikat, és ez volt az oka annak, hogy Nagy Lajos király bevonta hiteleshelyi pecsétjeiket, ezzel megfosztva őket egyik fontos jövedelmi forrásuktól. A XIV. század közepe után eddig csak kevés okleveles forrást találtunk, ami összefügghet az Anjou-kori és Zsigmond-kori oklevelek kiadásainak hiányaival is. Feltűnő azonban, hogy ekkor tűnik fel Vilmos bíboros személyében az első címzetes rendfőnök, aki csak a rend megmaradt jövedelmét élvezte. A XV. században még hiányosabb a forráshelyzet. A század közepe előtt pedig teljesen megszakad a történetüket bizonyító oklevelek sora. Lehetséges, hogy az 1440-es, Erzsébet királyné és Ulászló között dúló polgárháború következtében enyészett el a rend. A stefaniták történetéből a következőkben kitérek az ispotályok és a hiteles helyek vizsgálatára, továbbá két érdekes per ismertetésére. 2.2.1. ISPOTÁLYOK II. Géza ispotályos rendet alapított. A stefaniták alapításuktól megszűntükig a rend székhelyén Szentkirályon, emellett a Szentföldön, Akkon elestéig tartottak fenn ispotályt. A középkori ispotály menhely és kórház volt egyben, fenntartása költséges volt, ezért kellett, mint fentebb láthattuk, többször komoly pénzösszeget küldeni Akkonba. Az esztergomi ispotály rektora maga a rendfőnök volt. A rektorok közül kettőről tudunk többet. Göncölről és Paulus Loanusról. Göncölről Pauler a következőket írja 127 : „Aladár tótország bánja körül mindig magyar és tót (horvát) urakat találunk ... Magyar számba ment a zágrábi ispán ... míg »földik« gyanánt ... akit legelőször említenek, Guncellus vagy Gönczöl spalatói érsek ... Ez azonban csak főpapi székénél fogva tartozott a horvát-dalmát hazafiak, a »belföldiek« közé. Magyar ember volt. Győr vidékéről, a Pok-nemzetségből, Cornelius ispán (comes jauriensis 1173—1192 körül m ) fia, »nemes vér« — mint mondták róla —, »de nem sokat ér« 129 . Az egyházi rendbe lépett, bár arra sem tudománya (kiemelés tőlem), sem könnyelmű hajlamai nem tették alkalmassá. Nem is tudta semmire sem vinni, azért átment az ispotályos vitézek közé és az esztergomi, abonyi házban rektor lett. Mikor Spalatóban Bernát érsek meghalt, káptalan és nép sokáig nem tudott jelöltben megegyezni, és csak abban egyeztek meg mindnyájan, hogy olyan embert kell választani, ki az egyház- és városnak protectora lehessen a királynál. Az érsekség szegény volt; nem igen keresték, de Gönczöl, a kinek más reménye nem igen lehetett, rávetette szemét. Kán Gyula — akkor bán — rokona nagyon ajánlá a splalatói népnek és papságnak. Beszélni kezdek, hogy Gönczöl milyen hatalmas, tisztességes, tudós ember, s a vége az lőn: hogy megválasztották. Gönczöl a választást örömmel elfogadta; útban Spalato felé a nonai püspök diaconussá, majd későbben, mikor kifogásokat emeltek ellene, Róbert veszprémi püspök, kit a pápa a vizsgálattal megbízott és az ügy eldöntését mintegy kezébe tette le, pappá, érsekké szentelte fel. »Robert azonban« — találták Spalatóban — »bár okos és vallásos ember volt«, nemigen vizsgálta meg a dolgot és nagyon is könnyen szentelte fel a könnyűvérű, kényelmes Gönczölt, ki semmiképp sem volt az az ember, ki a dalmát-horvát metropolita székét méltóképpen betölthette volna, mikor már az eretnekség, Zárától kezdve le a Narenta vidékéig fel-feltünedezett; ámbár a botrányt halomföldi Péter és a spalatói papság közt, mely akkor tört ki, mikor Magyarországon járt — úgy ahogy — »nem éppen helyesen« elsimította és a városra kimondott egyháztilalmat is feloldotta." 125 lásd 1248—08—18 l2 " Gottfried (1985) p 75 127 Pauler (1899) pp 2:89—91, lényegében Thomas Archidiaconus Spalatensis (1748) pp 575—578 nyomán 128 Kovács (1889) p 840 129 Thomas Archidiaconus, az idézett helyen
