Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 133-140. (Budapest, 1991-1992)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — STUDIES AND LECTURES - Horányi Ildikó: Az anatómiai viaszpreparáció kialakulásának és virágkorának történeti összefoglalója

AZ ANATÓMIAI VIASZPREPARÁCIÓ KIALAKULÁSÁNAK ÉS VIRÁGKORÁNAK TÖRTÉNETI ÖSSZEFOGLALÓJA HORÁNYI ILDIKÓ Az emberi test reneszánsz szellem által jóváhagyott boncolása a XVI. században a tudományos anatómia kialakulásához vezetett, de még két évszázad kellett ahhoz, hogy eljusson arra a csúcspontra, amelyet az anatómiai készítmények terén az olasz és francia tudósok, művészek neve fémjelez. Az oktatási és művészi célokkal készülő anatómiai viaszszobrok magas mívesség igényével való megalkotásához hosszú kutatómunka szükségeltetett,

1 amelynek az alapját a holttetemek boncolása és kipreparálása biztosította. Az anatómiai készítmények két fajtáját különböztethetjük meg. Az egyik az ún. „anatómia naturalis" a. hullákat természetes alapanyagként kezelte, s kipreparálásukkal mintát szolgáltatott az „anatómia artificialis" mesterséges úton előállított készítményeinek, amelyek legfontosabb anyaga, a viasz biztosította az orvostörténet e fontos ágának a művészi viaszszobrászattal való kapcsolatát. A hullák preparálása hosszú, komoly ügyességet és szakmai tudást igénylő folyamat, de eredménye igen fontos az emberi és az állati test megismerése szempontjából. Nem véletlen, hogy a vér- és nyirokkeringés rendszerének megismerését a preparátumok vizsgálata segítette elő, és minden olyan orvos, aki ezen a téren eredményt tudott felmutatni, az „anatómia naturalis" módszerének kifejlesztésében is jelentős eredményeket ért el. Tanulmányom célja nem terjed ki a preparáció módszerének alaposabb elemzésére, de mivel a viaszkészítmények szempontjából elég nagy jelentőséggel bír, ezért egy rövid ismertető feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megértsük a mesterséges anatómia lényegét. A legfontosabb szempont a test konzerválása, ezért a holttest bomlását megelőzendő három-négy napig vékony vízsugárral kellett mosni a hullát, hogy annak minden maró, bomlandó része leoldódjon, majd ezek után a száraz helyen való kiszárítás következett. A konzerválás nehezebb részéhez ezután érkeztek el, amikor is speciális szerekkel kellett a preparátum tartósságát megőrizni, és a preparáció céljától függően bizonyos részeket kiemelni, láthatóvá tenni. Ennek a leghatásosabb módszere az injektálás művészete lett, amelynek magas szintű kidolgozása biztosította a preparálás helyes módszerének megtalálását, a hullák tartósságának megőrzését, és főleg az artériák, vénák és a lymphatikus rendszer láthatóvá tételét.

2 Az injektálás első kísérletei már az ókorban kimutathatók (pl. Galenas a II. században levegőt pumpált a keringési edényekbe, hogy azok láthatóvá váljanak), de az első eredményesebbnek mondható injektálási módszer a XVII. században vált ismeretté. 1661-ben Malpighi (1628—1694) tapasztalta először, hogy ha cseppfolyós anyagot: higanyt injektál a tüdő artériáiba, azok szépen kirajzolódnak. Ezt a módszert követte 1 Impey, O.—

MacGregor, A.: The Origin of Museums the Cabinet of Curiosities in Sexteenth- and Seventeenth Century Europe. Oxford, 1985. — A zürichi egyetem orvostörténeti gyűjteményében található elefántcsont anatómiai modellek kapcsán az ábrázoláscsoport keletkezéstörténetét igen jól összefoglalja: Thomas, M:. Anatomische Modelle aus Elfenbein. Zürich, 1985 2 Legée, G.: Les injections anatomiques au XVII

e et XVIII

e siècle: des injections de métaux fusibles aux injections à la cire. = La Ceroplastica nella scienza e nelF Arte, Atti del 1. Congresso Internazionale (3—7. VI. 1975.). Biblioteca della „Rivista di Storia délie Scienze Mediche e Naturali". Firenze, 1976. 657—684. (A továbbiakban a kötet: La Ceroplastica, I. Congresso)