Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)
TANULMÁNYOK - Kicsi Sándor András: A víziborjú természete
Gábor 13, a víziborjú hiedelmének kétféle magyarázatát is megadta: ,,A Hortobágy környéki hiedelemtörténetekben is a víziborjú leggyakoribb értelmezésével (gőte, béka) találkozunk". Később viszont ezt írta: ,,A víziborjúról szóló hiedelemtörténetekben valószínűleg a spontán abortusz, a vetélés jelenségével állunk szemben. Ez az élettani jelenség titokzatosnak tűnt a nép számára, s az ma is, ha bekövetkeztét már nem is köti semmilyen mitikus lényhez" [1979:79J. Végső soron mindkét magyarázat helyes: a hiedelemnek többféle „racionális" magyarázata is elképzelhető, pl. indokolhat higiéniai előírásokat (pl. csak tiszta vizet szabad inni), de magyarázhatja a vetélést, a fiziológiailag vagy szociálisan rendellenes terhességét is. (A házasságon kívüli terhesség pl. minősíthető szociálisan rendellenesnek.) A spontán vetélés magyar néprajza lényegesen szegényesebb és kevésbé is vizsgált, mint a magzatelhajtásé. Pl. a magyarság körében általánosan elterjedt az a hit, amit Oláh Andor Dobozon jegyzett fel : ,, Elmegy a gyerek, ha az állapotos megkíván valamit, nagyot emel vagy búsul ' ' [1985, 2:23]. A terhes asszonyra vonatkozó tiltásokra [pl. Nyíregyháza vidékén, Márkus 1943:163—5, 169] éppúgy érvényes, miként arra a hiedelemre, hogy ,,a folyóból, patakból hasonfekve ivó lenyelheti a víziborjút", az, amit Szendrey Zsigmond általában állapított meg: ,,Az egészségi tiltások legnagyobb része természetes következménnyel járó helyes megfigyelés, tapasztalati tény" [1937:247].' A szülészet körére vonatkozó néphit páratlanul gazdag a magyarságnál is, erről győznek meg Gémes Balázs munkái is [legutóbb 1987]. Megtudhatjuk pl., hogy a magzat általában „félidőtől", azaz négy és fél hónapos korától számít embernek, akkortól tulajdonítanak neki lelket [1987: 17—18]. A méhen kívüli és egyéb rendellenes valamint álterhességekkel, a terhes nőt támadó betegségdémonokkal és a vetéléssel kapcsolatosan számos adatot sorakoztat fel Heinrich Ploss [1897: 625—8, 632—641, 676—681]. Az általa közöltekből kiderül, hogy a vetélést előszeretettel tulajdonítják a legkülönbözőbb népek körében valamely terhes nőre vonatkozó tiltás (pl. étkezési tabu) megszegésének. A vetélést mindamellett sokféle okra szokták visszavezetni. Pl. a vietnamiak hiedelme szerint a minden áron testet ölteni akaró con ranh démon (con tipikusan állatokat jelölő szók előtti prefixum, ranh „vetélés") próbál bejutni az anyaméhbe, hogy ott a magzatba költözzön és benne inkarnálódjon, de az így soha meg nem születhet. A con ranh kiűzésére többféle eljárás is dívott [Ploss 1897: 634, 680—1]. A hazai kutatók közül 14 Magyary-Kossa Gyula [Kossá 1908] foglalkozott részletesebben „azon régebben általános, helyenként ma is élő néphittel, hogy az ember gyomrába és egyéb belső réÖsszehasonlításképpen: Barna a váltott gyerek hiedelmének tárgyalásakor kétszer is elismétli, hogy „Nem nehéz felismerni a váltott gyerek hiedelmében a vízfejűségben szenvedő gyermeket ' ' 11979:78]. Szinnyei Táj szótárában: a váltott vagy vátott gyerek (Székelyföld, különösen Háromszék, Balaton melléke, Veszprém) „kicserélt gyerek — a nép babonás hite szerint a boszorkányok a szép csecsemőt elviszik és idétlent tesznek a helyébe" [1901:913]. Magyarózdon „vátatt gyermek: csenevész, sokat síró csecsemő, akit a hiedelem szerint a tisztátalanok kicseréltek ' ' [Horváth 1980:510]. A váltott gyerek hiedelméről részletesebben szól, hogy csak az általam itt átnézett gyűjtéseket említsem, Berde [1940:49—50], Csűry [1936:438], Horváth [1980:72-3], Gulyás [1976:74, 123, 124, 145], Kovács Endre [1982:187-8], Oláh [1985, 2:259—260], Szendrey Zsigmond [1938:264], Vajkai [1987:151]. A testbe jutó állatok hiedelmének nyelvi vonatkozásait népszerűen, de átfogóan tárgyalta, főleg német anyagon illusztrálva A. J. Storfer [1937:181—198]. A „béka" és „anyaméh" jelentésű szavak kapcsolatáról ő is [1937:184—5], Magyary-Kossa is [1927:188—9] megemlékezett. A magyar néphitből ide kapcsolódik, hogy „Kalotaszegen békára ne lépjen s ne üsse agyon a terhesasszony, mert különben halott gyermeket fog szülni. Kalotaszegen a terhes nő holt gyermeket szül, ha békára lép vagy azt agyonüti ' ' [Szendrey Ákos 1982:272]. Storfer példái között szerepel a magyar kankó szó is [a betegségről bővebben Berde, 1940: 209—210], amely talán német közvetítéssel (Kanker) végső soron a latin cancer „rák" szóra vezethető vissza [1937:183].
