Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)
TANULMÁNYOK - Rádóczy Gyula: A magyarországi gyógyszerészképzés története
A SZAKGYÓGYSZERÉSZKÉPZÉS A szakgyógyszerészképzés tulajdonképpen a gyógyszerész-továbbképzés szakosító jellegű tanfolyamaiból (gyógyszerismertető, mezőgazdasági toxikológus stb.) alakult ki. Ugyanis a gyógyszerellátás államosítása maga után vonta a gyógyszerészet szakosodásának szükségességét is, hiszen a megyei Gyógyszertári Központokban a vezetőknek szervezési téren, a szakfelügyelőknek a gyógyszerellenőrzés terén, a galenusi laboratóriumokban dolgozóknak a gyógyszertechnológia terén, a kiépült mezőgazdasági toxikológiai hálózatban pedig a toxikológia terén kellett bővíteniük a szakismereteiket és ekkor még az egyre rohamosabban fejlődő nagyipari gyógyszergyártás sokrétű szakemberszükségleteit nem is említettük. Tekintettel arra, hogy az egyetemi képzés során a tananyag nagysága és a hallgatók idejének zsúfoltsága miatt csak az általános képzést lehet nyújtani, a szakgyógyszerészképzésre csak ez után és erre épülve kerülhet sor. Ezt igazolja az is, hogy a szakgyógyszerészképzés szükségessége első ízben a gyógyszerész-továbbképzéseken merült fel, már közvetlenül az államosítás utáni időkben. Az első szakosító tanfolyamnak, a szakfelügyelők számára 1951-ben rendezett kéthónapos tanfolyamot tekinthetjük. Az Orvosegészségügyi Dolgozók Szakszervezete Gyógyszerész Szakcsoportjának elnöksége azonban ekkor még a szakgyógyszerészképzés kérdésének napirendre tűzését korainak tartotta. Ennek ellenére az igazgatók, főgyógyszerészek és szakelőadók számára 1957-ben és 1958-ban rendeztek szakvezető kiképző tanfolyamot. Ez a kérdés egy 1958-ban Sopronban rendezett szakcsoportülésen újult erővel merült fel, majd az 1960-as években a Magyar Gyógyszerészeti Társaság ez ügyben két ízben is megkereste az Egészségügyi Minisztériumot és javaslatot nyújtott be a szakgyógyszerészképzéssel kapcsolatosan. Ebben kérte a szomszédos államokban általában már megoldott szakgyógyszerészképzés bevezetését Magyarországon is. Ennek megvalósítását a gyógyszerészi szaklap is egyre inkább sürgette. 68 Az Egészségügyi Minisztérium Gyógyszerészi Főosztálya 1963-ban ki is dolgozta a szakgyógyszerészképzés részletes tervét, megvitatva a kérdést az Orvostovábbképző Intézettel és az a döntés született, hogy a szakgyógyszerészképzés esetében is a szakorvosképzés már bevált irányelveit lenne célszerű alkalmazni. Némileg késleltette az ügyet az egyetemi gyógyszerészképzés ezzel egy időben folyamatban levő oktatási reformjának az elhúzódása, mivel a szakgyógyszerészképzésnek természetesen ehhez kellett kapcsolódnia. A Magyar Gyógyszerészeti Társaság elnöksége az érintett szakosztályok titkárait megbízta, hogy tegyék meg javaslataikat ez ügyben, amit azok 1966 január 4-én be is nyújtottak az elnökségnek. Végre az 1972 október 8-án megjelent egészségügyminiszteri rendelet és annak végrehajtási utasítása szabályozta a szakgyógyszerészképzés ügyét és létrejött az Országos Szakgyógyszerészképző Vizsgabizottság is. Ennek jelentőségét csak a XIX. században megvalósult gyógyszerészdoktori cím megszerzésének megvalósulásához lehet hasonlítani. A szakgyógyszerész-képesítés megszerzésének feltételei a következők: 1. az adott szakterületen előírt 3—5 év gyakorlati idő letöltése, 2. a szakosító továbbképzésen való részvétel, 3. a vizsga letétele az Országos Szakgyógyszerészképesítő Vizsgabizottság előtt, amely elméleti és gyakorlati részből áll. Elméleti vizsgára csak sikeres gyakorlati vizsga után bocsátható a jelölt. 68 Küttel Dezső: A gyógyszerészet szakosításáról. Gyógyszerészet 1960. 8. sz. 298. Lázár Jenő: A szakgyógyszerészet. Gyógyszerészi Évkönyv 1974. 101. Váradi Józsefbe: A szakgyógyszerész-képzés helyzete és problémája. Gyógyszerészet 1974. 6. sz. 216. Zalai Károly: Szakgyógyszerészképzés Magyarországon. Gyógyszerészet 1975. 3. sz. 98.
