Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)
ADATTÁR - Huszár György: Magyar orvosok önéletrajzai
MAGYAR ORVOSOK ÖNÉLETRAJZAI HUSZÁR GYÖRGY A z önéletrajz (önéletírás) és emlékirat (memoár, visszaemlékezés) az irodalomtudomány szerint nem azonos műfajok, de a gyakorlatban nehéz pontos határvonalat húzni közöttük. Az önéletrajz írója legtöbbször már idősebb ember, aki születésétől kezdve írja le élete folyását. Az ilyen mű középpontjában rendszerint az önéletrajz írója áll. Az emlékiratok, visszaemlékezések már kevésbé írócentrikusak, főszerepe nem az írónak, hanem az eseményeknek van. 1 Mind az önéletrajzok, mind a visszaemlékezések írásának indítékai sajátságosan eltérőek lehetnek. A különböző hivatású, foglalkozású ember, más és más indíték alapján ír önéletrajzot. így például írónak, művészeknek, politikusoknak és hadvezéreknek — akik gyakran írnak önéletrajzot — indítékuk legtöbbször az, hogy egyrészt büszkélkednek sikereikkel, másrészt igyekeznek ki- és megmagyarázni a mások által hibásnak tartott tetteiket és balsikereiket. Az orvosok — a magyar orvosok is — önéletrajzaikat némileg más indítékok alapján írják. Sokan hosszú életpályájuk végén úgy érzik, hogy tapasztalataik, élményeik, küzdelmeik, eredményeik, esetleg az őket ért igazságtalanságok, üldöztetések megörökítést érdemelnek. írnak felmenőikről, gyermekés ifjúkorukról, tanulmányaikról és tanítóikról (professzoraikról, mestereikről), kor- és kartársaikról. Régi, legtöbbször már elfelejtett, túlhaladott gyógyító és diagnosztikai eljárásokat elevenítenek fel. Az önéletrajzíró orvosok szeretnek részletesen foglalkozni a társadalmilag igen kiemelkedő személyekkel (államfők, politikusok, tudósok, írók, művészek), akiket kezeltek. Az orvosok igen kritikus események, mint például járványok, elemi csapások, háborúk, háborús események, politikai atrocitások (kegyetlenkedések) tanúi, vagy akár szenvedő alanyai voltak és úgy érzik, hogy élményeiket meg kell írni. Sokszor a történések vázolásához és értékeléséhez orvosi tudás, megfigyelőképesség és ítélőképesség is szükséges. A nem orvos — legyen az bármilyen éles szemű megfigyelő és jó tollú író — nem tudja az adott helyzetben kialakuló élettani és patológiai jelenségeket és tüneteket úgy rögzíteni, mint a jól képzett orvos. Sok magyar orvos nyomtatásban megjelent vagy kéziratban megőrzött önéletrajza, visszaemlékezése kutatható fel, különösen akkor, ha a fogalom kapuját kissé szélesebbre tárjuk és számba vesszük a XVI—XIX. század első felében íródott rendszeres időszakos feljegyzéseket és naplókat. A klasszikusnak is mondható, a szerző egész életét felölelő, önéletrajz mellett gyakran közölnek önéletrajzi töredéket, néha mint a megírandó, vagy a tervbe vett önéletrajz részletét, előzetes közleményként. Sok orvos — igen helyesen — úgy érzi, hogy teljességre törekvő, részletes, hosszú önéletrajza nem tart nagyobb igényt az olvasó érdeklődésére, vagy szellemi-testi erejéből már nem futja nagyobb lélegzetű munkára, akkor kiragad életéből egy vagy több szakaszt, amelyről úgy érzi, hogy az utókor számára az rögzítendő. A naplók értékelésekor megjegyzendő, hogy az önéletrajz megkezdéséig tartó szakasz önéletrajzszerűen bevezetője lehet a naplónak (Pápai Páriz Ferenc, Lasset Mátyás). Míg az önéletírás és memoár a teljes élettartamra, vagy legalább hosszabb időszakra tekint vissza, addig a naplót alkalmanként (naponta, több nap után, vagy tetszőleges, nem rendszeres időközökben) írják és egy-egy naplórészlet természetszerűen csak rövidebb időszak eseményeit rögzítheti. A napló ilyen értelemben önéletrajz is, amely kis időszakok eseményeit és élményeit mint mozaikkockákat rögzíti és ezek egymás mellé helyezve, összességükben képet adhatnak hosszabb életszakaszról. A terjedelmesebb orvosi útijegyzet is napló vagy visszaemlékezés töredéknek értékelhető. Az önéletrajzok indítékait a már említetteken kívül, más szempontból is érékelhetjük. Megkülönböztethetünk spontán (önként, szabad elhatározásból) és felszólításra írott önéletrajzokat. A 1 Szávai J.: Az önéletírás. Budapest, Gondolat, 1978. 25. o.
