Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Groák Lajos: A hippokratészi „De morbo sacro" egyes kórleírásainak orvosi interpretációja

Különös, hogy a tüneteknek ezt az eléggé egyértelmű együttesét, aminél pontosabb leírást ókori szerzőtől aligha várhatnánk, Harris, az antik görög kardiológia alapos monográfusa szinte figyelembe sem veszi. "7n the treatise On the sacred disease, we also find the notion of the heart being affected by discharges of phlegm producing, inter alia, palpitations and air-hunger." Továbbá: "Here, too, some connection between acute disease of the chest like pneumonia and bronchitis and abnormal behaviour of the heart is plainly indicated, but of heart disease in its technical sense there is no sign of any intuition" [2\. Ha azonban a nyákfolyás nem a szív felé irányul — folytatja a szerző —, akkor az erek felé nyomul és előidézi az epilepsziás nagyrohamot, melynek tüneteit a mű szinte hiánytalanul felsorolja. De ez a fejezet is, akárcsak a mű egésze, túlnyomóan pathogenetikai szemléletű. A hangsúlyt a tünetek létrejöttére helyezi: az aphoniáért, öntudatlanságért, végtaggörgcsökért a levegő hiánya felelős. A grand mai leírása után a következőket olvashatjuk: „Akiket ez a betegség kisgyermekként támad meg, többségükben meghalnak ha a folyás erős és nedvdús. Ha azomban csekély... túlélik, de a baj nyomot hagy maga után: vagy a száj marad ferde, vagy az egyik szem, egyik kéz vagy a nyak... az érintett testrész fogyatékos lesz. A jövőre nézve ez egyébként többnyire hasznos, mert a gyermek nem kapja meg újból a betegséget, ha az egyszer már nyomot hagyott rajta." Nézzük meg tüzetesebben ezt a rövid szakaszt, melynek minden mondata fontos megfigyeléseket közöl. Gyermekek akut betegségéről van szó, mely szintén hurutos tünetekkel kezdődik (virusfertőzések is többnyire így kezdődnek), járványos, és halálos is lehet. A betegség utóhatása, a fogyatékos testrész a bénult, sorvadt végtag képét idézi fel. Akik pedig felgyógyulnak, nem betegszenek meg többé, azaz immúnissá válnak. Mindez a legkevésbé sem illik az epilepsziára, sem pedig a Michler[3] által vélt Little-kórra; viszont kellő valószínűséggel illik a járványos gyermekbénulásra. Erre utal a következő fejezet első mondata is: „Az idősebb embereket azonban nem öli meg és tagjaikat sem torzítja el" (diasztrephei). Továbbá: „Húsz éven felülieket a betegség alig támad meg..." A poliomyelitis, mint magyar neve is jelzi, főleg gyermekeket veszélyeztetett, mert az átvészelés manifeszt megbetegedés nélkül is immunitást hagy maga után. Amikor a járványok még rendszeresek voltak, a felnőttkorig szinte mindenki érintkezésbe került a kórokozóval s így megszerezte a védettséget, vagyis felnőttek csak igen ritkán betegedtek meg. Ennek bizonyos fokig ellentmond, hogy a továbbiakban az idős emberek szélütéséről van szó. „Ha egészen idős emberek kapják meg ezt a betegséget, meghalnak, vagy szélütöttek (paraplektosz) lesznek". Számukra a tél a leggonoszabb. Ha ui. valaki a fejét egy nagy tűznél melegíti, majd pedig kimegy a hidegbe, vagy a hidegből meleg helyre megy, ugyanaz történik: epilepszisz fogja el. De nagy a veszély tavasszal is, amikor a napsütés hatására ugyancsak ez következik be. Nyáron a legcsekélyebb a veszély, mert ilyenkor nincs hirtelen időváltozás. Az apoplexiát, hemiplegiát más hippokratészi művek is leírják. Számunkra azért figyelemre méltó, mert írásunk az epilepszisz fogalomkörbe sorolja ezt is. Hangsúlyozandó ezen kívül az egyértelmű utalás az időjárásváltozásra: a thrombosist — a cerebrális bénulás egyik okát — ma is sokan hozzák összefüggésbe frontbetörésekkel. Most azonban térjünk vissza a problematikusabb két előző pathográfiára. A továbbiakban is csak ezekkel foglalkozunk, a szélütésre majd a végső következtetés levonásakor térünk vissza. A carditis rheumatica és a polyomyelitis tehát nagy valószínűséggel azonosítható a kórleírásokból. A gyanú, hogy itt az epilepszián kívül más betegségek is szerepelnek, nem új keletű. Souques (cit. Michler) postencephalitises állapotra gondolt, Michler pedig Little-kórra, ill. orthopédiai betegségekre. Nála az anatómiai torzulások állnak a vizsgálódás középpontjában. Kérdés azonban, hogy a szerző hogyan tekinthetett azonosnak három, minden tekintetben annyira eltérő kórképet? Egy olyan tudományos színvonalon álló orvosról, aki határozott különbséget tesz az agy intellektuális és emocionális funkciói között, aki egyértelműen leszögezi, hogy