Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 109-112. (Budapest, 1985)

A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ÉS A MEDICINA A RENESZÁNSZ ÉS A REFORMÁCIÓ KORÁBAN - Székely György: A reneszánsz és a reformáció hatása az egyetemek szellemi életére Közép-Európában

hallgatta. Hazatérve Peutinger Augsburgot szolgálta 1490 és 1534 között, városi írnok 1497-től. Történészi és ókortudományi érdemeiért 1538-ban felvették az augsburgi patriciátusba. Vallási kérdésekben (lutheri reformáció, újrakeresztelés) határozatlan volt mindvégig! Az eichstädti főpapi kollégiumban Willibald Pirckheimer mint apród különösen az ókori nyelveket tanulta, 1490—97-ben pedig Padovában és Páviában a jogot. Görög orvosok írásaiból is fordított. Ilyen tudás mellett világi pályát választott Nürnberg város előkelő szolgálatában, ami mellett sokoldalú irodalmi működést fejtett ki. Élete utolsó évtizedében Pirckheimer várakozó álláspontot foglalt el a katolicizmus és a reformáció közt. A mainzi karthauzi Otto Brunfels Hutten és Sickingen politikai körébe tartozva került Zwinglihez, Baselben 1530-ban lett orvosdoktor és élete végén berni városi orvos. Teológiai írásaiban lutheránus, újrakeresztelő vonásokkal, főleg azonban orvosi és újszerű botanikai író. Már ezek a példák is mutatják, hogy jeles humanisták nem az egyetemi pályát választották. Ennek személyükön kívül álló okai abban a feszültségben is megmutatkoztak, ami a protestáns egyetemi élet kiépítésén fáradozókban is szembeötlő. Tagadhatatlan a német egyetemi élet, a tudományszakok látogatottságának hanyatlása a reformáció nyomán, a parasztháború miatt, a török veszély árnyékában. Ettől az 1520-as években a humanizmus hanyatlását is aggódva várták. Áll a jelenség a protestáns Wittenberg, Erfurt, Leipzig, Odera-Frankfurt, Rostock, Greifswald, Heidelberg, Freiburg, Basel és a katolikus Köln, Ingolstadt, Bécs egyetemére. Mégsem véletlen, hogy Philipp Melanchthon a hanyatlás elleni küzdelmet nem változatlan keretekben képzelte el, és annak programját nem egyetemen fejtette ki. A nürnbergi iskola megnyitóbeszédében Melanchthon 1526-ban ,,a buta és barbár prédikátorokat" tette felelőssé, akik miatt a hallgatók az egyetemeket csoportosan hagyták el, hogy valami ipart tanuljanak, mivel javadalmakat nem remélhetnek. Ez a reformátor fegyverkovács fia volt, Heidelbergben és Tübingenben tanult, az utóbbi egyetemen 1517-ben a történelem és retorika professzora, 1518-ban Reuchlin ajánlotta az új wittenbergi görög nyelv és irodalom tanszékre. Ehhez az egyetemhez kötődött 42 évre. Bár 1526-tól a teológia professzora lett, ez nem változtatott azon, hogy a túlélt skolasztika ellen széles fronton küzdött, hogy lelki feszültségben vetette meg a protestáns teológia és pedagógia alapjait, hogy szakadatlanul tanult és kutatott tovább. 1518—22 során több humanista előadást tartott az egyetemen, mint teológiait. Ellenállt Luthernek, hogy teljesen átmenjen a hittudományi karra, hanem 1519 óta kettős kari hovatartozásban volt. 1524-től is határozottan több volt a nem teológiai kollégiuma. Luther haláláig Melanchthonnak 13 teológiai és 70 nem teológiai előadása mutatható ki. Nem a teológus, hanem a humanista vonásai bukkannak elénk Wilhelm Dilthey soraiból, aki méltatta Melanchthon filozófiai tankönyveit világosságuk, rendezettségük, elegáns előadásmódjuk miatt, amivel megszabadította a filozófiai tudományokat a skolasztikus gondolkodás kazuisztikájától, a mértéktelen fogalommegkülönböztetéstől, a mesterkélt nyelvtől és a középkor egész porától. A nagy egyetemi tudós azáltal még nagyobb, hogy felismerte egy új iskolatípus korszerű jelentőségét. Melanchthon tervei szerint rendezték újjá az eislebeni, a magdeburgi, a nürnbergi latin iskolát. A protestáns történetiség és a humanista filológia jeles képviselője, Johannes Agricola 1525 óta szülővárosa, Eisleben protestáns iskolájának rektora. Abban az évben alakult ilyen iskola Magdeburgban. Melanchthon a nürnbergi tanács meghívására 1525 novemberben és 1526 májusban ott tartózkodott az első, egyházi intézménytől független gimnázium létrehozására. Ennek latin-görög nyelvtanára lett Joachim Camerarius, holott már 1518-ban a görög professzora volt Erfurtban. Camerarius mint Melanchthon barátja segítette az egyetemek reformját és a latin-görög tanulmányok fejlesztését Tübingenben (1535), Lipcsében (1541-től). Összegzésül talán annyit leszögezhetünk, hogy nem a reformáció egymaga volt az, ami modernizálta az egyetemi életet és a külső kapcsolatait, hanem a reformáció széles művelődéspolitikai programja. Hogy a katolicizmus és skolasztika, hogy a humanizmus és reformáció, végül hogy a tudomá-