Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 109-112. (Budapest, 1985)
A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ÉS A MEDICINA A RENESZÁNSZ ÉS A REFORMÁCIÓ KORÁBAN - Bakay Lajos: Bakócz Pál agysérülése Itáliában
A carpii borbély fia Itália legjobb sebésze lett, de minden sikere mellett tipikus renaissance egyéniség maradt, pénzvágyó és gátlástalan. Egykori barátja, Benvenuto Cellini egy fejezetet szán neki önéletrajzában „Maestro Giacomo Berengario da Carpi, a legjobb hírnévnek örvendő sebész" címmel. Ami azonban kiderül, az nem éppen épületes. Mielőtt Berengario elkezdett kezelni egy beteget, írja Cellini, behajtotta a honoráriumot, ami nem tíz, hanem inkább száz koronának felelt meg. Meg kell jegyezni, hogy Berengario nem csak sebészettel foglalkozott. Az elsők közt volt, akik higany bedörzsölést alkalmaztak szifilisz ellen. Ezért óriási összegeket zsebelt be Rómában, ahol a legjobb családok sarjai szenvedtek ettől a nyavalyától, és sietve eltávozott, mire páciensei elkezdtek szenvedni a higanymérgezéstől, mert mint Cellini írja, ha tovább is ott maradt volna, bizonyára meggyilkolták volna. Cellini megbízta azzal, hogy mutassa be szobrászati terveit II. Gyula pápának. Berengario meg is tette ezt, bár ez sem biztos. Az azonban bizonyos, hogy ellopta őket. Hányatott élete végén 1530-ban halt meg Ferrarában, de legalábbis békésen és nem orgyilkosok keze által. Berengario da Carpi korának kimagasló sebésze volt, aki korát messze megelőzően alkalmazott műtéti eljárásokat saját maga tervezte műszerekkel, melyek prototípusai lettek a későbbieknek. Berengario elődjei és kortársai különösen azokat az agysérüléseket tartották halálosnak, melyek megnyitották az agy kamrákat. Részben azért, mert nyilván mély sérülésekről volt szó, de azért is, mert a megnyitott kamrák ennek folytán elvesztették a bennük tárolt és a középkor humorális teóriája szerint igen fontos „spiritus animalist". Galenus elgondolása alapján, melyet követői hűen utánoztak, a „spiritus vitális" a carotis vérkeringése által kerül az agyalapon elhelyezett „rete mirabile' L be (ezt a tételt még Vesalius is elfogadta annak ellenére, hogy ez a csodálatos ércsomó emberben nem létezik), ahol átalakul „spiritus animalis'-sá, mely letéteményese minden szellemi és fizikai, testi funkciónak, s az agykamrákban van tárolva. Berengario kortársai olyan veszélyesnek tartották az agy sérülését, hogy műtét közben, mikor a koponya törött szilánkjait távolították el vagy epiduralis vérömlenyt eresztettek ki, tartózkodtak a durának még legkisebb sebzésétől is. A „cardinalis Strigoniensis" nyilván Bakócz Tamás volt. Dr. Borsa Iván szíves közlése szerint a XV. századtól kezdve a bíborosok a római kúriában kaptak egyfajta „ragadványnevet", mely az esetek túlnyomó részében annak az egyházmegyének a neve volt, melynek élén álltak. Bakócz Tamás még okleveleiben is használta az egyébként nem hivatalos „cardinalis Strigoniensis" címet. Ezt Vittorio Putti [7] is megemlítette Berengario da Carpiról írt olasz nyelvű életrajzában. A nepotizmus nem volt ismeretlen Bakócz Tamás korában és személyében. Mint szegény, kilencgyermekes jobbágycsalád ivadéka, minden eszközt megragadott, hogy előmozdítsa családjának szerencséjét, saját magáról nem is szólva. Bakócz renaissance nagyúrnak számított Itáliában, s szinte korlátlan hatalommal irányította Magyarország politikáját 1521-ben bekövetkezett haláláig. Az 1513-as év Rómában találta, ahol időt, pénzt és fáradtságot nem kímélt, hogy pápává választassa magát a II. Gyula halálával megüresedett trónra (Putti szerint ,,molto quotato nel Conclave"). Ez a terve majdnem sikerült, de végül is a bíborosok X. Leót választották meg. Fraknói [4] szerint Bakócz Tamásnak volt egy Pál nevű unokaöccse, Miklós testvérének a fia. Nyilván ő volt a Berengario által említett, ,nepos Paulus". Egyebet nem tudunk róla csak azt, hogy gyermektelenül halt meg, és Berengario szövegéből azt is, hogy egyházi személy volt. A baleset Bolognában történt, s bár Berengario nem említi időpontját, nyilván 1513-ban, amikor Bakócz Tamás nagy kísérettel és pompával utazott Rómába. A baleset nincs történelmileg dokumentálva, de részleteit tudjuk Berengario könyvéből. Eszerint Pál urat alabárddal verték fejbe (,, causa fuerat cuspis runchae"). Ez nyilván az alabárd tetején levő dárdacsúcsot jelenti. A , ,runcha" (még most is „runca" a modern olaszban) középkori latin szó, a régi rómaiaknak nem volt alabárdjuk. Az alabárd betörte a koponyát, s az egyik csontszilánk („frustulum") négy ujj mélységbe hatolt
