Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 109-112. (Budapest, 1985)
A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ÉS A MEDICINA A RENESZÁNSZ ÉS A REFORMÁCIÓ KORÁBAN - Bakay Lajos: Bakócz Pál agysérülése Itáliában
BAKÓCZ PÁL AGYSÉRÜLÉSE BAKAY LAJOS ITÁLIÁBAN Az első sebész, aki írásban kijelentette, hogy ,,én nem hiszem, hogy az agyhártyák és az agyállomány sérülése szükségszerűen halálos", Berengario da Carpi volt 1518-ban [21 . Könyvében hat betegről számol be, akik túlélték sebesülésüket annak ellenére, hogy jelentős mennyiségű agyállományt (notabilis quantitas medullae cerebri") vesztettek el. Csak röviden említi az első hármat, akik szülővárosa, Carpi környékéről való fiúk voltak. A negyedik Pistoiában sérült meg s egy helybeli zsidó orvos, Angelus („Angelus Hebraeus") kezelte, aki meglehetősen képzett volt (,, satis expertus chirurgus"). Az utolsó két sérültet már Bolognában operálta Berengario, aki 1502-től ott a sebészet és anatómia professzora volt. Az egyikről keveset ír, csupán annyit tudunk róla, hogy „dominus Vincentius Ragacia"nak hívták (Vincenzo Ragazza). A másik azonban nem kisebb személyi- * ség volt, mint „dominus Paulus, nepos Cardinalis Strigoniensis", s ennek a kórtörténetét, nyilván a beteg kimagasló társadalmi helyzeténél fogva, a korabeli orvosi könyvek stílusától eltérve, részletesen írja le. Jacopo Berengario da Carpi 1560 körül született Carpiban, az Appennin hegyek egyik kis falujában. Ősei, többek közt apja, Faustino, borbély-sebészek voltak, de Jacopo nagyobb karrierre vágyott. Csakhamar otthagyta szülőhelyét és Bolognában telepedett le, ahol anatómiát és sebészetet tanult az egyetemen. A Vesalius előtti kor egyik legjobb anatómiai tankönyvét írta meg, melyben többek közt a valóságnak megfelelően vázolta az agy kamráit és a plexus chorioideusokat (1522) [3] . ,,Galenus tévedett," írta ezzel kapcsolatban ugyancsak merészen, mert az ilyen kijelentés nem csak az ő korában, de még jóval később is csaknem szentségtörésnek számított. Mint sebész nagy praxisra tett szert főleg azután, hogy sikeresen kezelte Lorenzo Medicit, Urbino hercegét, akit fejbe lőttek. A fejsérülések különösen érdekelték Berengariót. Könyve — „De fractura Calve sive Cranei" —, az első monográfia, mely kizárólag a koponya és agy sérüléseivel foglalkozik, 1518-ban jelent meg [2] . Mondanunk sem kell, hogy ezt a művet Urbino hercegének dedikálta. Ez a könyv nagy sikert aratott annak ellenére, hogy Berengario merészen szembeszállt sok, korában divatos nézettel. Új kiadások jelentek meg 1522-ben, 1535-ben, 1629-ben, 1651-ben, 1715-ben és végül 1728-ban. Mindig az eredeti latinul; más nyelvre még a késői kiadásokban sem lett lefordítva. Nem mintha a latin szöveg nyelvtanilag olyan jó lett volna. Francis Adams, több korai görög és latin orvosi szöveg angol fordítója ezt írta róla 1849-ben: , ,The language of Berengar is excessively debased, and among the writers of the age he is perhaps the worst Latin ist — and this is a position of no mean distinction"®. * A könyv szövege keveset változott a késői, barokk kiadásokban, melyek már mint Liber Aureust hirdették; a fontos eredeti dogmák változatlanok maradtak. Még századokkal később is idézték. Percivall Port, korának talán legjobb angol sebésze még 1808-ban is megemlíti Berengariót, mint ,,a most excellent writer on this subject'^.** * , .Berengario nyelvezete rendkívül gyatra, és a kortárs írók közül talán ő tud a legkevésbé latinul — ami nem kitüntető helyzet" * * , ,a tárgyról értekezők legkiválóbbika"
