Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 105-106. (Budapest, 1984)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Huszár György: A vizsgázott fogászok munkássága az 1910-es években
esetleg fogpótlásokat bemutató kis kirakatszekrény segítségével igyeketett pácienseket toborozni. Ez a fogorvosokból természetesen igen kedvezőtlen visszhangot váltott ki. Társadalmi helyzetük a fővárosban és vidéken egyaránt megközelítette az orvosokét. Egyesek tekintélyt adó címekhez is jutottak. Schmidt Gyula (1870—1943) kormánytanácsos, Grossmann Simon (1865—1928) ecuadori tb. konzul, szerb királyi udvari fogász volt. Eidus Bentiánt (1880—1944), a szegedi munkásmozgalmak tevékeny résztvevőjét, irodalomtörténetünk mint József Attila és Radnóti Miklós barátját-pártfogóját tartja nyilván. Fogorvosi anyagokat gyártó fogászok is voltak. Róma Imre Ronson amalgámot és a Trilbi nevű lenyomatanyagot, Rudas Mór Modulus védnevű melegen lágyuló lenyomatanyagot hozott forgalomba. AZ ÁLLAMILAG VIZSGÁZOTTT FOGÁSZOK JOGI HELYZETE, EGYESÜLETI ÉLETE, SAJTÓJA ÉS IRODALMI MUNKÁSSÁGA A Tanácsköztársaság bukása után Csilléry András fogorvos, akkori népegészségügyi miniszter rendelete (16c) eltiltja őket fogtechnikai laboratóriumaik üzemeltetésétől. Ez a rendelet sorolja fel első ízben, hogy milyen fogászati műveletekre jogosultak. Ezek között szerepel a foghúzás, valamint az élő fogak lecsípése és leköszörülése is. A „fogak lecsípése" — az akkori szakirodalom szerint — a csaposfog előkészítésének egyik szakasza volt. 1924-ben — iparigazolványuk visszaszolgáltatása után — „Tanúsítvány"nak nevezett, oklevélszerű igazolást kaptak vizsgájukról. E rendelet [16d] alapján megszűntek iparosok lenni, és a közegészségügyi hatóságok ellenőrzése alá kerültek. Címük, szakmai megjelölésük érdekében egyesületük sokat küzdött, mert az államilag vizsgázott fogász címet önkényesen használták. A címkérdés áthidalására megpróbálkoztak egységes szövegezésű címtáblákkal is, amelyen az 1924. évi rendelet egyik mondatát kis betűkkel közölték, de ebből nagy betűkkel kiemelték a „Fogorvoslás" szót [20]. Végül is az 1931. évi NMM (népjóléti és munkaügyi miniszteri) rendelet „vizsgázott fogászmester" cím használatára kötelezte őket [16e]. Ez orvostörténelmi értékelés szerint nem lebecsülendő cím. A múlt században (1800—1895 között) a magister artis dentariae (= fogászmester) címet kaptak azon orvosok, egyetemen képesített sebészmesterek és polgári sebészek, akik fogászatból külön vizsgát tettek. Vizsgázott fogászainknak azonban a 30-as években nem tetszett a „mester" szó és nem is használták, mert úgy vélték, hogy ennek hallatára nem a latin magister vagy a képzőművészek megtisztelő megszólítása jut az emberek eszébe, hanem a kézműiparosok mester címe. Csak egyesületük gyakran változó nevében használták időnként a fogászmester elnevezést. A vizsgázott fogászokról alkotható képet teljesebbé teheti az egyesületi életükre, sajtójukra és irodalmi munkásságukra vonatkozó adatok. Egyesületi életük fő célja, jogaik tisztázása, kiszélesítése és megvédése sajnos némileg háttérbe szorította a szaktudásuk ápolását és fejlesztését. Az egyesület többfrontos harcot folytatott. Küzdöttek a nem vizsgázott fogtechnikusokkal, és védekeztek az őket támadó fogorvosokkal szemben. Egyesületük gyakran változó vezetői Barna /., Kreuter /., Bíró S., Alpár M., Bauer A., Agulár A., Gál I., Csasznek J. és Raskó J. voltak. Próbálkoztak szaklapv&X is. Fogászati Közlöny címmel 1928—29-ben havonta megjelenő egyesületi hivatalos lapot adtak ki [8]. Kreuter J., Dick J., Róna I., Sugár A., Rédei B., Singer E., Papp G. Gy. és D agner S. főleg továbbképző jellegű cikkeket közöltek benne, de ír e lapba Dr. Sternberg A. gégész és Dn Rothbart R. röntgenológus is.
