Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: A felvilágosodás mentálhygiénéje külföldön és Magyarországon
harmadában különösen német területen még elevenen hatott. Az ingerelhetőség és ingerreciprok mozgássémát a felvilágosodás kori medicina — ezen belül az orvosi lélektan — jellemző felfogásaként tekinthetjük. Azok is elfogadták, akik egyébként J. Brown orvosi működéséről rossz véleménnyel voltak. Jelentősen hatott a korabeli orvoslélektani nézetekre az angolszász empirikus asszociációs pszichológia, mely D. Hartley angol orvos nevéhez fűződik. Feltevése szerint az életműködések alapja a szervezet anyagi részecskéinek folytonos rezgése. Ez a mozgás létezik a periférikus idegekben, a gerincvelőben, az agyvelőben egyaránt, közvetíti a különböző érzeteket. Ezek a rezgések jelentik a tudatossá vált eszmék fiziológiai bázisát is. Az érzékszervek rezgései nem fejeződnek be az agy állományában, hanem továbbhaladnak a mozgásszervekhez és ott fizikai változásokat idéznek elő. Mind általánosabbá vált a pszichofizikai kölcsönhatások tényének elfogadása. A Gall-féle frenológia a lelki tulajdonságok anatómiai lokalizációját feltételezve, sokat ígért a 19. sz.-forduló orvosi lélektana számára is. Sajnos az ezzel kapcsolatos várakozások a gyakorlatban nem igazolódtak. IV. Az orvoslélcktani ismeretek gyarapodása a 18. sz. utolsó évtizedeiben két fontos orvosi szakágazat érlelődését siettette, az elmegyógyászat és a lelki hygiene kibontakozását. A pszichiátria korabeli fejlődéstörténetének — e tanulmány tematikus súlypontját és kereteit tekintetbe véve — csupán akkori avantgárdé irányzatát vázolhatjuk fel. Meg kell elégednünk a progresszív párizsi iskola, illetve reprezentánsai, Ph. Pinel és E. Esquirol felfogásának és gyakorlatának rövid, lényegi áttekintésével. A felvilágosodáskori és a „romantikus" elmegyógyászatban két, elvileg eltérő patogenetikai koncepció létezett. A „szomatikusok" a lelki zavarokat az elsődleges testi elváltozások (főleg az agy) következményének tartották, amint azt J. Chr. Reil akkoriban sokat idézett megállapítása is kifejezi : „A különböző lelki zavarok a lelki szervként működő agy dinamikájúnak specifikus-sajátságos sérülései, melyek ezáltal állandó jellegű tünetekben összegeződve ismerhetők fel". 0 ' 2 Ez az irányzat a múlt századi német pszichiátria haladó vonalát alapozta meg, melynek K. M. Jacobi, J. Chr. Nasse és köztük a legnagyobb, W. Griesinger voltak kiemelkedő reprezentánsai. A másik koncepciót az úgynevezett „pszichikusok" képviselték. Ók tagadták a lélek függését a test organizmusától. A lelket anyagtalan és halhatatlan szubsztanciának fogták fel, amely nem dezorganizálódhat a testi betegségek mintájára. A lélek zavarait etikai jellegű konfliktusokra vezették vissza. A lélek nem az agy funkciója, hanem az agy a gondolkodás eszköze. Abból indultak ki, hogy a szenvedélyek korlátozzák a lélek szabad mozgását, a betegségek ebből adódnak. „A szenvedély, a rögeszme, a bűn beteges állapotaiban az ember, gyakran anélkül, hogy tudná, megtagadja természetét, melyben minden a tudat legmagasabb kibontakoztatására törekszik. Az ember nem nyugodt, ha nem szabad", írja az irányzat legtöbbet idézett vezető egyénisége J. Chr. A. Heinroth. 03 Egy másik neves „pszichikus", K. W. Ideler szerint az elmebaj a kórosan fokozódott individualitás következménye. Ez az irányzat, mint azt Rotschuh is kiemeli, túlhangsúlyozta a lelki r '- Reil, J. Chr. : Rhapsodien über die Anwendung der psychischen Curmethode. Halle, 1803. 299. Heinroth, 1. C. A.: Lehrbuch der Störungen des Seelenlebens. Leipzig, 1818. 29.
