Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: A felvilágosodás mentálhygiénéje külföldön és Magyarországon
A Stahl-féle anima-tan egyfajta teológiai színezetű értelmezése sokáig élt az orvosi lélektan német moralizáló irányzatában, amire a következő fejezetben még visszatérünk. A felvilágosodás kori orvosi lélektanra meghatározó befolyást gyakorolt az irritabilitas és a sensibilitas új élettani fogalompárja, melynek egzakt kísérleti meghatározását a 18. sz. közepén Albrecht von Haller végezte el. Az ingerelhetőség és érzékenység alapjelenségeit már a 17. sz. hetvenes éveiben tanulmányozta Francis Glisson. Észrevette, hogy az akkor uralkodó cartesiánus felfogással ellentétben, az izmok térfogata összehúzódáskor nem növekszik. Glisson az összehúzódás magyarázatára új munkahipotézist dolgozott ki, melynek az antik orvostudományban nem volt megfelelője. Szerinte az élő testszövet, illetve az organizmus általában, rendelkezik az ingerek felvételének képességével, érzéklésével. Ez a percepció lehet naturális (vegetatív), érzéklő (sensitiv) és lelki fokozatú (animalis). E percepciókra bekövetkezik az érintett részek megfelelő szintű mozgása. E hipotézist a maga korában alig méltatták figyelemre, annál termékenyebbnek bizonyult nyolcvan évvel később, a speciális életjelenségek iránti érdeklődés korában. Néhányan már Haller kutatási eredményeinek megjelentetése előtt is tanulmányozták az ingerelhetőséget. Az irritabilitas és a szenzibilitás tudományos értékű definícióját azonban csak a Haller féle állatkísérletek eredményei tették lehetővé. Kitűnt, hogy az ideg-és izomelemek elszigetelten is képesek funkcionálni. Ez elvi ellentétben állt Descartes holisztikus biológiai szemléletével. Beigazolódott tehát az életjelenségek részenkénti, analitikus vizsgálatának roppant heurisztikus értéke. Haller újszerűen leírt élő gépezete, a pszichikumnak mint szervezett anyagnak koncepciójához vezetett el. M. Jarosevszkij kiemeli, hogy „így vált a biológia a determinista tudatelemzések alapjává": 0 Haller felfedezéseinek közvetlen hatása igen nagy volt, de szándékával nem mindig egyező irányban. Az irritabilitas és szenzibilitás fogalmait többnyire különböző vitalista általánosítások alátámasztására használták. A 18. sz. hetvenes éveiben W. Gullen az edinburghi anatómiai iskola vezetőivel együttműködve új nervista elméletet dolgozott ki. Eszerint valamennyi belső betegség az idegi tevékenység zavarával függ össze. Az idegpályákon haladó „nervous power" hatásmechanizmusa emlékeztet a régi Friedrich Hoffmann-féle „aether" működése sémájára. 01 Mindenesetre mindkét esetben spekulatív „felülről építkező" elméletről van szó. Cullen inaugurálta a „neurózis" kifejezést, a mainál jóval tágabb, elmosódott értelmezésben. Különlegesen tartós és kiterjedt hatást gyakorolt a nervizmusnak a J. Brown-féle leegyszerűsített változata. Ő, mint ismeretes, a nem lokalizálható belbetegségeket az idegrendszer ingcrclhetőségi állapotából és az ingerhatások intenzitásából, ezek aránytalanságából vezette le. Ezen az alapon csupán két betegségcsoportot, szténikus és aszténikus kórformákat ismert. Ebből következett a terápia is, ami gyenge vagy erős ingerhatású anyagok, étrend, fizikai kezelések alkalmazásából állt. Brown szerint a betegségek túlnyomó többsége az aszténiás csoportba tartozik, köztük a nyugtalan, neurotikus állapotok. E pacienseinek ingerlő gyógyszereket, étert, alkoholt, kámfort, fűszereket, friss levegőn való mozgást, forró italokat stb. ajánlott. Sokat írtak már a brownizmus triviális leegyszerűsítésének ma már alig érthető, mégis évtizedekig tartó népszerűségéről. El kell fogadjuk, hogy ez az elmélet a kor egyik orvosi alapfelfogását vulgarizálta. Brown 1788-ban halt meg, és tanítása a múlt század első 50 Jarosevszkij, M.: A pszichológia története. Bp. 1968. 215. 51 Kaiser, W. : Hallesche Physiologie im Werden. Beiträge zur Universitätsgeschichte. Halle 1981/39.
