Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly—Szemkeö Endre: A magyar ápolónőképzés kezdetei

elméleti kiképzés mellett begyakorolta magát a szakszerű betegápolásba is. A végzett nővérek foglalkoztatása már kétirányú volt: kórházi betegápolónőket vagy házibetegápolónak osztották be őket. Az előbbiek az anyaházban laktak, részt vállaltak a tanulónővérek kiképzésében és a kórházi betegápolásban, míg az utóbbiak az anyaházon kívül éltek és részben a zárt ápolónői testület feladatait látták el, részben pedig alapítványok vagy magánszemélyek által fizetett ápolási munkát végeztek. Már Nightingale is külön tanfolyamot (2—3 hónapig tartó) szervezett olyan lányok és asszonyok részére, akik nem kívántak teljes mértékben kötődni az ápolónői testülethez, csupán ismereteket kívántak szerezni az ápolástanból. Ez a rövidített tanfolyam inkább felvilágosító jellegű volt, a végzetteket semmi sem kötelezte kórházi munkára. A Nightingale-féle rendszert később kontinentális rendszernek is nevezték, megkülönböztetve az amerikai kontinensen kialakult rendszertől. Ennek lényege azonos volt a kontinentális rendszerrel. Nightingale szellemében bontakozott ki és építette ki sejtjeit, de szemben az európai formával — amely független volt az orvosi kartól, önálló szervezetként kívánt működni a kórház orvosi testületétől — az amerikai forma már kezdettől fogva a képzés és a gyakorlati munka vonatkozásában orvosi irányítás alatt állt, sőt több amerikai egyetemen külön ápolónő intézetet létesítettek, így az orvosképzés alá rendelt közvetlen formában is befolyásolták az ápolónőképzést. Valójában ez a forma lett az előzménye annak az európai gyakorlatnak, amikor az ápolónőképzés századfordulói éveiben történt államosításkor az egyetemek orvosi kara felügyelete alatt működő Ápolónőképző Intézeteket hívtak életre. (Ez nálunk az első világháború után következett be.) A két rendszer különbségét az ápolónőjelöltekkel szemben támasztott követelmények is jellemezték: a kontinentális rendszer elég változatos formában (az írni-olvasni tudástól a nők számára megszerezhető legmagasabb iskolai végzettségig) kívánt az ápolónői pályára lépőktől előiskolázottságot, míg az amerikai rendszer szinteket állapított meg. A minimális iskolázottsággal csak házibetegápolónői, alapiskolázottsággal betegápolónői, míg a legmagasabb végzettséggel pedig egyetemi ápolónőképzői tanfolyamra lehetett jelentkezni. Az utóbbi képzőintézetekből az ápolónői kar vezető főnővérei kerültek ki, bár e helyeken férfi ápolókat is kiképeztek a polgári és katonai egészségügy részére. Az amerikai rendszer félig államilag elismert formát jelentett az európai formával szemben."

5 A nemzetközi vöröskeresztes mozgalom megalapításáig, ill. elismeréséig az ápolónőképzés — Európában és Amerikában egyaránt — önkéntes és szabad formát jelentett, aminek társadalmi elismerését nehezítette a nők egyenjogúságának problémája is. Az ápolónőképzés eszméjét elsőnek Henry Dunant, a nemzetközi vöröskeresztes mozgalom kezdeményezője karolta fel, de Nightingale és az amerikai ápolónői mozgalom vezetői is elsőként csatlakoztak az új nemzetközi méreteket öltő emberbaráti szervezethez. A Nemzetközi Vöröskereszt megfelelő kereteket biztosított — a nemzeti vöröskeresztes szervezeteken keresztül — a szervezett ápolónőképzésnek, évente szervezett nemzetközi találkozók és kongresszusok segítségével közelítette az eltérő orvosi és az addig saját utakon járó ápolónői szemléletet, az egységes képzés számára vezérfonalul szolgáló elvi határozatokat hozott, megteremtette a nők egyenjogúságát a betegápolás területén, kialakította azt a vöröskeresztes ápolónői szervezeti formát (részben átvéve a Nightingalerendszert), amely hosszú évtizedeken keresztül jellemezte a Vöröskereszt ápolónői karát és amelyet az állami kórház- és egészségügy is elismert.

1 ' Valóban a Vöröskereszt közvetítésével valósult meg az ápolónőképzésben az orvosi irányítás és követelményrendszer, l(i Seymer: /'. m. 85—210. 17 Vo. 115 136.