Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Duka Zólyomi Norbert: Magyar—francia orvosi kapcsolatok a 18. század végéig
a Chirurgia magna, melyet 1296-ban fejezett be milanói Lanfranc (Lanfrancanus), az olasz származású neves francia sebész. A többi ugyanitt őrzött kézirat között Guy de Chauliac Chirurgia parva c. művének második része is megtalálható. A kéziratok keltezése megerősíti, hogy mindezek a művek a 14. és 15. században Magyarországon közkézen forogtak. 8 Ugyancsak egy másik francia orvosszerzőnek a műve terjedt el Magyarországon a 16. vagy 17. században: Arnoldus Gillenius De febre Hungarica című írása — a két említett század egyikében kinyomtatva —, mely az ún. „magyar lázzal" foglalkozott. Tudvalevően ezt a betegséget sokáig különleges magyar betegségnek tartották, míg a felvilágosodott orvosírók (Fuker, Huszty és mások) kételkedni kezdtek külön magyarországi jellegében, és rámutattak arra, hogy hasonló körülmények között (tábori élet, elégtelen higiéniai viszonyok és táplálkozás) máshol is előforduló betegség. Végül Győry Tibor kimutatta, hogy kiütéses tífuszról volt szó. 9 * A francia orvosok, de még inkább a francia sebészek száma Magyarországon megnőtt a 17. század folyamán. Ebben az időben számosan jöttek Magyarországra, hogy előkelő családok szolgálatába lépjenek. Azt lehet mondani, hogy ekkor divatba jött a francia orvosok és sebészek alkalmazása. 1600-ban egy francia orvos volt a havasalföldi hercegek szolgálatában ahogy a források említik : „un meclice francese c/ii ha servito il Valacco molti anni" (egy francia orvos, aki sok évig szolgálta az Oláhot) —, és egyidejűleg diplomáciai összekötőnek számított a havasalföldi és a magyar fél között. így ő jelentette be Basta Györgynek, az erdélyi osztrák csapatok parancsnokának Mihály moldvai vezér győzelmét a törökök felett. 10 1676-ban Rayger Károly pozsonyi orvos leírta egy katona esetét, akinek egy francia sebész a sebesült, illetve hiányzó koponyarészeket ezüst lemezkékkel helyettesítette. 11 Ez az adat mindenesetre bizonyságot tesz a Franciaországból jött sebészek ügyességéről — akik egy Ambroise Paré hagyományában nevelkedtek. A 17. században Thököly Imre erdélyi fejedelem francia orvost hívott, hogy köszvényét gyógyítsa, „melyet a túlbő ételek és italok fogyasztása okozott"}' 1 A sebész állítólag úgy kezelte a beteget, hogy nagyon gyakori érvágásnak vetette alá. A század közepe felé általános divat lett, hogy az előkelő körök külföldi orvosokkal kezeltessék magukat, köztük a német területekről vagy Olaszországból jöttékkel, de szép számban akadtak közöttük a francia iskola képviselői is. Kiváltképpen a francia sebészeket kedvelték. így Rákóczi Ferenc fősebésze egy Dupont nevű francia ember volt. A már említett Thököly Imre egy francia sebészt küldetett magának — egy Drinápolyban, török szolgálatban álló orvos közvetítésével —, és így okolta meg kívánságát: „meis [chirurgis] Hungaricis nec venesectionem confidere possum" (magyarországi sebészeimre még az érvágást sem bízhatom rá). Ami egyrészt amellett szól, hogy milyen jó hírnevük volt a francia sebészeknek, másrészt a magyarországi tanulatlan sebészeknek, gyakran csak 8 Grabarits István: A kalocsai érseki könyvtár orvosi könyvritkaságai. Orvosi Hetilap 1982. 22. sz. ,J Győry Tibor: Magyarország orvosi bibliográfiája, 1472—1899. Bp. 1900. 84. 1(1 Magyary-Kossa i. m. III., 1081. sz. 11 Rayger, Carolus: De periculosis capitis vulneribus. Miscellanea, Dec. I. Ann. 1. Obs. 278 (1673). Magyary-Kossa i. m., III. 1621. sz.
