Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Solymár Imre: A völgységi svábság értékorientációi, történeti életmódja és ennek néhány orvosi—egészségügyi vetülete

kényszerű költségfelmerülést jelentett. Éppen ezért a völgységi sváb — amíg tudta visszautasította az ún. betegszerepet. Támogatta ebben a közösség értékrendje, a szubkultúra. Esetünkben sajátosan igaz, amit a kultúrantropológia tárt fel, hogy t. i. „.. .az adott társadalom történelmileg meghatározott elvárásai, normái szabják meg, hogy kit címkéznek egészségesnek, normálisnak, kit betegnek és deviánsnak kinek az állapotát minősítik feladatai teljesítésére megfelelőnek, kiét nem."

111 Az egészségfogalom—betegségfogalom a völgységi svábok tudatában, értékrendjében viszonylagossá vált, az utóbbinak rovására. Mit jelentett ez a hagyományos történeti életmódban? A következők szerint rekonstruálható: - Az orvosi segítség igénybevételével mindaddig vártak, amíg a munkateljesítmény számottevően nem esett. - A közvetlen környezet türelmes volt, várta a „kigyógyulást". Nem sürgette, nem kényszerítette a beteget, hogy orvoshoz forduljon. - A betegség tüneteinek súlyossága csak akkor tudatosult, ha az már az életet veszélyeztette.

112 Mindennek hátterében kezdetben — a gazdasági kényszer, később pedig — általánosan — a torz egészségmagatartás állott. A beteg fontosabbnak tekintette a parasztgazdaság családi munkamegosztásában vitt szerepeinek betöltését, a család felhalmozó magatartásának megvalósítását, mint az orvos igénybevételét. „Pénzbe kerül."''' Ezért még az olyan helyzetekben is „optimalizáltak", amikor nyilvánvalóan a későbbi munkaképesség helyreállításáról lett volna szó. Jellemző példa a szemléletbeli torzulásra annak az egyszeri svábnak az esete, aki nyílt törésekor — akár fáj, akár nem — ráér arra ügyelni, hogy a nadrágját „. .. a varrás mentén vágják fel, nehogy tönkremenjen". 11. Egy korai forrás a betegség-magatartás formáiról A hagyományos betegség-magatartással kapcsolatban egyetlen levéltári forrás állt rendelkezésemre, az 1829. évi Egyed-féle összeírás. A völgységi sváb falvak orvosigénybevétele, gyógyszerhasználata látszólag nem tér el a magyar, magyar—rác, magyar— német vegyes lakosságú falvakétól. Néhány jellemző példa: a) A völgységi Györe lakóinak több mint fele magyar, a többi beköltözött német. Egyaránt jellemző, hogy orvosra nincs igényük. „... Orvost a helységben nem tart, minthogy orvossággal nem éli... " Ha kell, Bonyhádról vagy Nagymányokról vitetnek. „... Az köz lakossok pedig azon régi meg rögzött köz mondás mellett maradnak: Minek nékem az Orvosság? Miért gazdagítsam én az orvost? eszem, iszom, a mit a gyomor bé vesz, halál ellen nints orvosság, ha az Isten meg akar gyógyíttani, úgy is meg gyógyulok, ha pedig nem, azzal is meg halok. " b) A mázai magyarokkal együtt élő németek közül „.. . némelyek Saxoniábol. . . némelyek Német Országból. . . " valók. Itt egyértelműen a németek előrehaladottabb szemléletét emelik ki. Igaz, ez a falu a szénbányászat korai övezetébe esik. „... Orvost a helységben nem tart, mivel kiváltképpen a magyarja orvossággal nem éli, hanem a németek közül vágynak ollyatén többen, kik az egésségek fentartására Magokk a Bonyhádi vagy N. Mányoki Chyrurgus Urak közül valamellyiket ki hozatják." •c) A Völgység peremén fekszik a magyar—szerb népességű Medina. Itt „... Orvossággal nem élnek, hanem régi magyar szokás szerént minden betegségeket elhajtják a paprikás Spielmann József, 1984. 51. Spielmann J. 1984. 165.