Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Zsemlye János: Az 183l-es kolerajárvány Abonyban

lelkű uraságok készséggel elvállallak." Noha tudjuk, hogy nyár közepén, éjszaka sem lehet nagyon hideg —és a jobbágy gyerekek valami nagy kényelemhez amúgy sincsenek szokva —, mégis megdöbbentő, hogy a kolera miatt apátlan-anyátlan maradt árvák ólakban kapnak helyet. Időközben nehéz körülmények között befejeződött az aratás. A már említett felvidéki „arató bandák" most már munka nélkül vesztegeltek a körülzárt város majorjaiban. Felvették a kapcsolatot az elöljárósággal, majd Batta Sámuel főszolgabíróval is, aki először a vesztegzárra való hivatkozással nem engedélyezte távozásukat. Mindamellett két-három nap után jobbnak látta a lázongó aratókat elengedni. Meghagyta nekik, hogy amennyiben a várost elhagyják, saját felelősségükre távoznak, mivel a környező vármegyék valamennyiében dühöng a járvány. „Am lássák hogyan jutnak tovább". Az amúgy is feszült helyzetben ettől a tehertételtől meg akarta szabadítani a várost. Nem tudjuk, hányan voltak a felső vidékről való aratók, azt azonban igen, hogy közülük három esett a járvány áldozataiul. Egy Gömör vármegyéből, egy Nógrád vármegyéből és egynek neve után mindössze ez van bejegyezve az anyakönyvbe: „Arató a felső részről". Figyelemre méltó, hogy ez az arány mindenképpen igen alacsony. Miután ezek az aratók urasági majorságokban voltak elszállásolva, arra következtethetünk, hogy egy-egy különálló kisebb település akár meg is menekülhetett a járványtól. Például egy major. Ehhez az kellett, hogy összeköttetése a körülzárt várossal ne legyen. Minthogy ezek a majorok ételben, italban önellátók voltak, nem kényszerültek járványos területtel érintkezni az ott élő emberek. A járvány augusztus 15-én és 16-án még dühöngött: 12 illetve, 9 halottat követelt naponként. Augusztus 17-én a halottak száma 5, 18-án egy, 19-én 2, 20-án nincs halott 21-én egy, 23-án 2. Ugyanolyan hirtelen, mint ahogy támadott, hagyta el a várost a szörnyű veszedelem. Abony írott történetében egyedülállóan nagy veszteségeket okozó katasztrófa volt ez halottjainak számát tekintve mind a mai napig,

20 s nemzedékek kellettek a csapás kiheveréséhez. Egyetlen család sem volt, ahol közelebbi, vagy távolabbi hozzátartozót ne sirattak volna. A VESZEDELEM UTÁN... A vármegyei bizottság augusztus 19-én adta ki rendeletét, mely szerint a betegség lefolyásának idejéről, a betegek, az elhunytak és meggyógyultak számáról rovatos jelentést kellett készíteni. A függelékben megtaláljuk a főszolgabíró számbeli jelentését. A három temetőt lezárták. Később síremlékeket állítottak, amelyek az idők folyamán elvesztek. A református és katolikus kolera-temető egybemosódott. Ma már csak egy hálaáldozatul emelt kőfeszület áll, rajta a felirattal :

21 20 A járványok esetében ez kétségtelen, de ha számításba vesszük az I. és II. világháború helyben végzett pusztítását — a lakosság számarányának tükrében —, ez a megállapítás akkor is helytálló. 21 A kőkereszt készítőjének nevét nem tudjuk, a kereszten levő Krisztus-szobor szokványos kőfaragó munka. A kereszt aljánál, a talapzat tetején ún. „halálfej" van kifaragva (Ádámkoponya). A talapzaton helyezték el a feliratot, a legegyszerűbb — szinte kezdetlegesnek ható — betűkkel. Ez a mester egyszerűségére utal. Feltűnő még, hogy a város neve így szerepel : „ABANYI". Ebben az időben az idevalósiak magukat már abonyinak mondták, és az írott emlékeken is így szerepel. A vidéken azonban még később is — néha még napjainkban is — az abanyi szóalakot használták, használják. Valószínű azért, hogy a kereszt vidéken készült, a feliratot szóban rendelték meg, amit azután a mester a saját szóhasználatával örökít meg. 9 Orvostörténeti