Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Lambrecht Miklós: Az orvos- és biológiatörténet pozitivista irányzatának néhány előfutára
szeti történetét: "Succincta história medicina philosophical [9]. A felső fokon illetékes birodalmi hivatali szervek e tantárgyak bevezetésére akkoriban nem hoztak döntést. 25 év múlva, a reformkor egyik korai országgyűlési határozata következményeként id. Lenhossék Mihály (1773—1840) protomedicus és orvoskari igazgató terjedelmes elaborátumban tett javaslatot 0 a tanulmányi rend módosítására. Felhívta a figyelmet a tanrendből hiányzó, de az igényesebb orvosképzéshez szükséges tantárgyakra is. Az ezek közt szereplő „általános" orvostörténelem és irodalom (história pragmatica medicináé cum literatúra medica) szükségességét külön megjegyzéssel is indokolta: mint „felette hasznos rendkívüli tárgyat": extraordinarium hoc stúdium utilissimum. 7 Döntés ekkor se született, de a légkör megjavulhatott, mert 1835-ben Schöpf Ágoston (a későbbi Schöpf-Merei Ágost, 1804—1858) már sikerrel kérvényezhette az „oknyomozó orvos- és sebésztörténet" magyar és német nyelvű tanításának engedélyezését, nyilvános rk. tanári címmel, de díjazás nélkül. A szerencsére még szolgálatban levő Lenhossék szakszerű és meleghangú javaslata nyomán a király 1835. december 12-i leiratában kinevezte a „história pragmatica medicináé et chirurgiae"-re „in qualitate professons extraordinarii" [6]. Utána 1845-től rövid ideig Stockinger Tamás (1811—1883) tanította e tárgyat, az előbbivel azonos címen [18], és amikor végleg a sebészet művelésére tért át, egyetlen egyetemünkön évtizedekre megszűnt az orvostörténet bármilyen szintű oktatása. Feltűnő, hogy hány különböző jelzővel ellátva szerepelt szakmatörténetünk a tanítását szükségesnek hirdető javaslatokban: pragmatikus, oknyomozó, általános, bölcseleti... Mindez arra utal, hogy a javaslattevők maguk se voltak egészen tisztában azzal: milyennek is kell lennie a tanítandó orvostörténetnek. A lényeg mégis talán az, hogy egyáltalán szükségesnek tartották a tárgy tanítását. Annál sajnálatosabb, hogy ennek a pár oktatási évnek tananyagából semmit sem ismerünk. Pedig érdekes lenne tudnunk, hogy a többször emlegetett bölcseleti, pragmatikus irányzatokból érvényesült-e ténylegesen valami az előadásokban. Érdekes lenne már csak azért is, mert 1840 körül a történetfilozófiában már javában érvényesült a Comte-Xö\ inaugurált pozitivizmus. Mivel előfutárának minősíthető a már bemutatott pragmatista történetírás, szükséges mérlegelés tárgyává tenni, mi a közös vonás és mi a különbség a két irányzat között? A közös vonások könnyen kimutathatók. Mindkettő szorgalmasan, mondhatni céltudatosan gyűjtögette a tényadatokat, és azokat valamilyen rendező elv szerint csoportosította. És mindkettő figyelembe vette az éppen művelt szakterületen kívül eső tényezőket is. A különbség a gyűjtött anyag további feldolgozási módszerében tükröződik, valamint az éppen kimunkálása alatt álló szakterületen kívül eső tényezők számában. A pragmatista orvostörténész nem korlátozza ugyan figyelmét csupán az „egészség" és „betegség" fogalomkörére, azok ismeretanyagára és a velük kapcsolatban végezhető vizsgálatokra, a gyógyító, helyesebben gyógyítani törekvő eljárásokra, hanem áttekint az ûn. határterületekre is, így a fizika és kémia tudományára és az ún. természetrajzra (história naturalis) is. Az így nyert adathalmazt aztán a szakmáknak megfelelően egymás mellé rendezi, ami írásba öntve természetesen egymásutániságban jelenik meg, de egymástól élesen elhatárolva. Azt még megállapította, hogy egyes történelmi korszakokban a iatrophysikai vagy iatrochemiai szemlélet volt az uralkodó irány, de igazi kölcsönhatásokat, egymásrahatásokat a különböző feldolgozott tudományágak között nem mutatott ki. 5 Győry 189. 6 A javaslat kézirata 1935-ben az Eötvös-collegium könyvtárában még látható volt (Győry 382.); további sorsa ismeretlen. 7 Győry 383.
