Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lambrecht Miklós: Az orvos- és biológiatörténet pozitivista irányzatának néhány előfutára

A 19. század derekának klasszikus pozitivista történészét a tanulmányozandó tényezők még nagyobb száma és többfélesége jellemzi elsősorban. Nemcsak a határtudományok intellektuális teljesítményeit tartja számon, hanem történeti és társadalmi tényezőket, a környezet természeti adottságait is. Az utóbbiakból elegendő csak a földrajzi tagoltság, az éghajlat, a vízparti vagy magas hegység völgyeibe zárt életmód felsorolása, mint amelyek mind a különböző kultúrákat létrehozó rasszokat formáló tényezőknek tekintendők. E tényező-felsorolásban talán az hangsúlyozandó, hogy ezeket formálóan ható elemekként veszi figyelembe a pozitivista. A pozitivizmus természetesen ennél sokkal többszínű irányzat; az említettek csupán a millieu-elmélet művelőire jellemzők, elsősorban e szemlélet megteremtőjére: Hippolyte Adolph Taine-re (1828—1893). A számos más, pl. a kultúrtényezők fontosságát hangsúlyozó társirányzat felsorolása már meghaladná e tanulmány feladatkörét. A két történetfilozófiai irányzat egybevetésekor nem ajánlatos szem elől téveszteni, hogy a 19. század pozitivistájának portréja egy, az előbbi századnál sokszínűbb szellemi világ palettájáról festhető meg. Amikor Glatz Ferenc [8] felvetette a kérdést, hogy „mennyire és miben lesz egy történetíró »pozitivistäva« (vagy) »szellemtörténésszé« ?", arra hívta fel a figyelmet, hogy a történészt ma már nem lehet ilyen határozottan beskatulyázni valamelyik irányzat művelői közé, mert sokszor a témája szabja meg, hogy pillanatnyilag melyik irányzat módszertana szerint dolgozik. A továbbiakban azonban nem a klasszikus pozitivizmus követőivel, utódaival foglalkozom, hanem éppen az előfutáraival, akik közül elsőként Weszprémi Istvánról kell szólnom. Bevallom, hogy amikor viszonylag közelebbről megismerkedtem Weszprémi egyéniségével és életművével, kezdetben ambivalens érzelmeket keltett bennem. Kevés nyilvánosságra került politikai nézete mellett a magatartásából áradó loyalitás, a késői barokk kor divatját túlszárnyaló alázatosság és főleg az előbbi tulajdonságokhoz illő, de szinte megbotránkoztató nézet Rákóczi Ferencről... — mindez messzire taszított arcvonásaiból sem ismert, portré nélküli személyiségétől. Rákóczit „tumultuans princeps"-nek nevezni és megvádolni azzal, hogy 1703-as fellépésével „megzavarta Magyarország békéjét"; alakját ilyennek látni csak a csepegő loyalitás párájától elhomályosult szemüvegen átnézve lehetséges. Sokunk számára amúgy is marad az, aki volt : a hazai történelem egyik ritka fényességű korszakának Vezérlő Fejedelme és a magyar közéletiség egyik legtisztább alakja. De hát — szerencsémre — Weszprémi egyéniségének másik: alkotó tudós alakja túlmagasodik a loyalis törpeségen, és ez magához vonzza, rántja évszázadok távolából is a historiográfust. A szófukar útijegyzeteiből is felismerhető az újdonságok iránti fogékonyság, az orvosi praxis többirányú hatékony művelése, az oktató-nevelő hajlam, de legfőképpen a korabeli és a hazájára (hazánkra) jellemző nehézségeket leküzdő, Szinnyei „Gőzhangyájához" hasonló szorgalmas adatgyűjtés és ennek eredménye, a Succincta: mindezek együttese évszázadokra biztosítja elévülhetetlenségét, legalább is mindaddig, amíg akad búvár, aki magyar művelődésüggyel és orvostörténettel foglalkozik. Most nyilvánvalóan nem lehet és nem kell részletekbe menő méltatását megkísérelni. Ezt többször és méltóbb módon megtették már. Életrajzának és életművének legalaposabb feltárója és sokoldalú megvilágítója, Sükösd Mihály „Tudós Weszprémi István" című, csupán 99 oldalas, de annál tömörebb és rengeteg adatot tartalmazó könyvecskéjével [16]. Hazai és európai művelődéstörténeti háttérbe ágyazva mutatta be Weszprémi „história Iitterariát" művelő alkotó egyéniségét, de irodalomtörténészként természetesen nem vállalkozhatott az orvosi szakma szempontjai szerinti értékelésre, amellyel azonban — valljuk be — adós maga a magyar orvostörténetírás is. Annál meggyőzőbben mutatta