Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Lambrecht Miklós: Az orvos- és biológiatörténet pozitivista irányzatának néhány előfutára
raria« kétségtelenül az irodalomtörténetírás egyik állomása; a szerzők itt a magyar irodalomtörténet élőmunkáit végzik el. Czwittinger, Bod Péter és Horányi a magyar tudományos és szépirodalom — viszonylagos — teljességét ölelve müvükbe, Weszprémi elsősorban az orvosi irodalomra keskenyítve szemhatárát. .. .Az irodalom fogalma e müvekben kitágul... nemcsak a tudományos irodalom, hanem a magyarországi egyetemes írástudásnak végetérni nem akaró szövege." Természetesen a szaktudományok bibliográfusai is éltek e műfaji formával a 18. század végén. Ennek rövidségében is talán legtartalmasabb példáját szolgáltatta J. D. Metzger (1739—1805) königsbergi orvosprofesszor „Vázlata a Medicina pragmatikus irodalomtörténetéről"' [15]. Ez igazában történeti bibliográfia, amely a világtörténelem nagy korszakain belül szakosítva sorolja fel az egyes tudományágak kronologikus irodalmát, rövid bevezető sorokkal világítva meg a szerzők jelentőségét. A korszellemre jellemző univerzalitásra való törekvés kifejezőjeként a szakosítás első paragrafusa mindig az „Irodalom és filozófia" címszó; utána jön a természetrajz, anatómia, élettan, kórtan és gyakorlati medicina műveinek jegyzéke. Egyébként nem csupán univerzalitásra törekvést fejez ki ez a sokoldalú könyvszemle, hanem rávilágít a medicina korabeli centrális helyzetére is. Kiderül az is — éppen a centrális helyzetből adódóan —, hogy a 18—19. század fordulójának orvosa kapta a legsokoldalúbb nevelést és oktatást a szűkebb szakma viszonylag szegényes ismeretanyaga mellett a határtudományok egzaktabb ismereteiből. A medicinának ez a centrális helyzete eredményezte azt — legalábbis Közép-Európában, az olasz és német egyetemekre jellemző fakultásokra tagoltság eredményeként —, hogy a legjelentősebb természettudományi felfedezések évszázadokon át orvosokhoz fűződnek [13]. Ilyen univerzalitásra törekvés szellemében hirdették meg egyes professzorok az „Orvosi encyclopaedia" kollégiumát^ természetesen megírva a megfelelő tankönyvet is. Legismertebb példa erre J. W. H. Conradi (1780—1861) munkássága [5]. De nemcsak a medicina irodalomtörténetét írták meg pragmatikus szellemben, hanem magának az orvostudománynak történetét is. Ennek a szaktörténetben is érvényesülő irányzatnak leghatásosabb képviselője Kurt Polykarp Sprengel (1766—1833) hallei professzor volt — akinek munkásságáról később még szólok —, és aki meg is magyarázta a főműve címében kifejezett törekvést: „A gyógyászat pragmatikus történetének kísérletét". „A történelem pragmatikus, ha »okossa« tesz bennünket [recte: ha felvilágosít minket]. És akkor világosít fel, ha alkalmat ad az emberi elme fokozatos fejlődése feletti elmélkedésre, az orvosi tanrendszer jobb megértésére, az igazságnak akár még hiábavaló keresésére is és rendszerünk javítására..." A pragmatikus felfogásnak ilyen szubjektív jellemzése után természetesen hangsúlyozza az „okok és következmények", valamint a praktikus módszer jelentőségét is. És Sprengel óta ez a fogalompár az „Ursachen und Folgen" kísért végig a német irodalomban, akár 1972-ig, a Brockhaus-lexikonban megadott definíciókig is. És hogy mennyire uralkodó történetfilozófiai irány volt a pragmatizmus, azt aláhúzza a magyar orvosképzés korabeli hiányosságainak hangoztatása is — a legilletékesebbek közreműködésével. Ugyanis a már e régi időkben is gyakori oktatási reformtervezetek egyikének előkészítésekor, 1802 júliusában az Országos Bizottság 4 javaslatot terjesztett a Helytartótanács elé, amelyet az 1803 tavaszán meg is tárgyalt. E javaslat az orvosképzés időtartamát 6 évre emeltetné (akkoriban inkább 4, mint 5 év volt), és bevezető tárgynak az „Orvostani encyclopaediát" ajánlotta, „befejező tárgynak pedig az orvostan bölcsé4 Deputatio regnicolaris („barbár'-latin képzésű szó)
