Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 100. (Budapest, 1982)
TANULMÁNYOK - Gál Éva: Wallaskay János (1709-1766)
szavaira rímelve így folytatja: „Tota vita tnea peregrinatio fuit, peregrinatio certe, qua me per varios casus per tot discrimina verum docuit, nihil in hoc mundi theatro stabile esse, nec dari aliud in his terris summum bonum, quam veram animi quietem. Hanc ego in solius DeiNostri et Salvatoris Nostri, Jesu Christi gratia invenio". Ezután Wallaskay kijelentette, hogy mindenét, amiről most rendelkezik, kizárólag saját munkájával — természetesen Isten áldásával — szerezte: „...omne quod possideo ex solius Dei benedectione et meo indefesso laboré. .. acquisitum est". Özvegy Glosiusnét és annak két fiát „abszolút és törvényes" örököseinek nyilvánítva, gyámul és egyben végrendeleti végrehajtóul Lehoczky Dánielt, Podmaniczky Jánost, Prónay Lászlót és Jeszenovszky Sámuelt, Pest megye ügyészét jelölte ki. Ezt követte a részletes rendelkezés a javakról. Wallaskay végakarata az volt, hogy könyveit, kéziratait, ritkaság-, régiség- és ásványgyűjteményét érintetlenül tartsák együtt mindaddig, ameddig valamelyik unokaöccse a harmincéves kort el nem éri, mert csak ekkor lesz elég érett arra, hogy a gyűjtemény sorsáról döntsön. Amennyiben az unokaöccs el akarja idegeníteni a gyűjteményt, köteles ezt mindenekelőtt Mária Teréziának felajánlani, hogy amit az uralkodó jónak lát, elhelyezhesse bécsi kincsesházában (végrendeletének ez utóbbi kívánsága volt szinte az egyetlen, amely teljesült — csak nem éppen úgy, ahogy ő képzelte). Egyéb vagyonáról, amely részint készpénzben, részint kölcsönökben feküdt, Wallaskay úgy rendelkezett, hogy a kamatokból a két Glosius-fiú kapjon illő neveltetést. Az általános örökösökön kívül az orvos még jónéhány személyre és intézményre hagyott kisebb nagyobb összegeket: a pesti klarisszákra, piaristákra, ferencesekre és a város szegényeire, a pozsonyi líceum szegénysorsú hallgatóira, Kuntz bécsi evangélikus ágensre, Jeszenovszky Sámuelre, Lehoczky Dánielre, egy távoli rokonára, Valaszkay János tótgyürki tanítóra, a Glosius-házaspár Barbara nevű leányára (Mathaesius Sámuel evangélikus lelkész hitvesére). Inasára, Keletneky Lőrincre és feleségére, hűséges szolgálatukért (1752ben fogadta fel őket), és mivel szegény és jámbor emberek, 300 forintot hagyott és azt, amit már életében adott nekik. Ezzel szemben öccsére, Wallaskay Mártonra semmit sem testált — azokon az összegeken kívül, amelyeket ő, Wallaskay János kettejük nemeslevelének megszerzése érdekében kifizetett, vagy amelyekkel már korábban anyagilag támogatta öccsét —, „ex satis magnis mihi soli et Deo notis causis". Hogy mik voltak ezek a csak általa és Isten által ismert nyomós okok, csak találgathatjuk; könnyen lehet, hogy az a turpisság, amellyel Wallaskay Márton — feltehetőleg a nemeslevél megszerzése érdekében — 1752-ben áttért a katolikus vallásra, majd tíz évvel később letagadta ezt, azt állítva, hogy annak idején az ő nevében egy ismeretlen egyén tért át. 51 Sajátkezűleg írt, és pecsétjével háromszor lepecsételt végrendeletének végén Wallaskay kikötötte, hogy a végrendelet felbontása és a vagyonleltár felvétele csak a felsorolt négy végrendeleti végrehajtó, továbbá Glosius Sámuel és a Keletneky házaspár jelenlétében történjék. Az 1756 szilveszter éjszakáján írt végrendelet azonban még korainak bizonyult : Wallaskay túlélte a veszélyes téli utazást; a halál éppen tíz évvel később csapott le rá. 51 Wallaskay Mártont a kancellária 1752. dec. 5-i felterjesztésében neokonvertitának nevezte. Tíz évvel később Márton a Helytartótanácshoz intézett beadványában azt állította, hogy 1752. nov. 20-án Pozsonyban nem ő tért át a katolikus vallásra, hanem az ő neve alatt egy ismeretlen egyén. Minthogy az akkori tanúk 1762-re már mind meghaltak, a Helytartótanács elfogadta az érvelést és semmisnek nyilvánította az áttérést (EOL, I. a. 16. 3.).
