Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly: A sebészeti eszközök fejlődése a XV—XVI században
eredete nem köthető személyhez, viszont Gersdorf könyvében látható ilyen fogó is. amint a harctéren a sebész éppen egy sebesült katona melléből távolít el segítségével fémtestet. 27 Tagcsonkolásnál elég változatos műszertárat használtak: külön — általában sarló formájú — kést használtak körmetszésre, egyenes, kétélű, hegyes kést a tölcsérmetszésre, rövid és hegyes késeket a csontközi átmetszésekre, de a XVI. század derekán megjelenik Paré karélyos csonkoló kése, míg csont fűrészelésnél az ívfűrészt (hasonlókat találtak a Pompei ásatásoknál is) és a Paré használta kés formájú egyik oldalán fogazott félkész fűrészeket alkalmazták. A csontszilánkok eltávolítására egyéni fogók és csipeszek jelentek meg, valamint széles körben kezdték használni Paré csontkaparóját a csonthártya eltávolítására. Paré érlekötési eljárása előtt a vérzés csillapítására általában bőrszíjakat használtak az erek leszorítására, de a XVI. században elterjedt Paré érszorítója is, amely szorosan záró fémszerkezet volt, szorító felületeit textillel vagy szarvasbőrrel borították. Ugyancsak elterjedt forma volt az egyszerű, ún. peckes érnyomó is, amely a végtagra tekert bőrszíjat egy fémrudacska segítségével húzta össze és rögzítette. 28 Az előbbi műszerek mellett széles választékban jelentkeztek a különböző vágó és szúró eszközök, melyek segítségével keléseket és begyulladt sebeket nyitottak meg. Varróeszközeik még ősi formákat mutattak: általában egyenes vagy enyhén hajlított tűket használtak, bár már megjelent a nyúlajak-műtéteknél Paré füles tűje, amelyet a körültekert varrathoz alkalmazott. Ez utóbbi műtéttel kapcsolatban kell megemlíteni Paré nyúlajaktartóját, ajak- és szegőollóját is. 29 A korabeli sebészi eszköztár aránylag gazdagnak mondható a foghúzók tekintetében, bár a XV. században még sok az ősi forma: így széles körben használták még Celsus foggyökerek kihúzására szolgáló ún. tőkörömjét, amely derékszögben meghajlított kacsacsőrhöz hasonlító, belső felületén recézett és hegyesen végződő fogó volt, vagy az ún. madárorrot. Ez papagájcsőrhöz hasonló, amellyel metszőfogakat tudtak eltávolítani. 30 A foghúzást és általában a fogbetegségek ismeretét nagyban gazdagították a XV—XVI. század alapos anatómiai kutatásai, így Leonardo da Vinci pontos leírást adott az emberi fogakról, a fogak helyéről és az arc- és szemüreghez, valamint az ajak izomzatához viszonyítva. Vesalius pedig részletes meghatározásokat közölt a fogakról, ismertette a fogbélüreget, majd Fallopius (1523—1562) megkülönböztette a fogzománcot a dentittől. Eustacchi (1510—1574) pedig külön könyvet (Libellus de dentibus, 1563) írt a fogakról, alakjukról, anatómiájukról és kezelésükről. Nyomdokain járt a francia Hémard, aki fogászati anatómiájával (1582) közelebb hozta az anatómiai vizsgálódást a gyakorlathoz. Ez annál fontosabb volt, hiszen a korabeli gyakorlat szerint a szuvas fogakat kitördelték, a gyökereket pedig érintetlenül hagyták. Ez ellen már a XVI. század eleji sebészi irodalom (Gersdorf, Brunschwyg stb.) is élesen kikelt; könyveikben különböző típusú, bár az ókoriakhoz hasonló foghúzókat ajánlottak, pl. a gyökerek kiemelésére Celsus gyökérhúzóját. Az újabb fogászati eszközök megszerkesztésében is Paréjárt az élen, aki sebészeti könyvében pontosan elkülönítő kórisméjét adta a pulpitises és a gangaraenás pericdontitisnek. Ismerte a sérült fogak rögzítését, foglalkozott transplantációval is. Nevéhez fűződik a hosszú ideig alkalmazott pelikán megszerkesztése, emelővel és fogóval gyökereket távolított el, konzerváláshoz reszelőt használt, a szuvas üregeket „vitriololaj"-jal és kiégetés27 i. m. 28 Gurlt i. m. 29 Fritze i. m. 30 1. m.
