Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
TANULMÁNYOK - Monory Bulcs: Euthanasia — a pro és contra nézetek tükrében
telén betölteni társadalmi funkcióját'". 59 Tökéletesen egyetértünk Horváth nézetével: ezt az elvet el kell utasítani, mert ellenkezik a szocialista társadalom alapvető elveivel, s az ezekre épülő jogi, orvosi, morális normatívakkal egyaránt! Nem mélyedve a kérdés részletezésébe, mindenképpen megemlítendőnek véljük: a társadalomban él az a meggyőződés, mely szerint „.. . az orvosi hivatás alapvető feladata az élet szolgálata a halállal szemben" }° A reanimációs és resuscitációs eljárások legújabb eredményeit figyelembe véve, érintve itt a szerv- és szövettransplantáció terrénumát is, szilárd meggyőződésünk, hogy a tudományoknak a szervpótlás terén — a jelenleg alkalmazott átültetési technika helyett — az ún. fenoscopiai irányba kellene erőteljesen fejleszteniük kutatásaikat. Ez a jelenlegi gyakorlatnál sokkal kevesebb veszélyt és lelkiismereti konfliktust eredményezhet, nem beszélve a jóvátehetetlen tévedésekről/' 1 IV. Véleményünket összegezve kijelenthetjük: az aktív euthanasia jogellenes, bűnös cselekedet, ellenkezik a szocialista társadalmi és jogi elvekkel, ezért az büntetendő, mégpedig az emberölés tényállásának keretében és az általánosan elfogadott büntetőjogi elvek szerint. A passzív euthanasia esteinek megítélése már korántsem ilyen egyszerű. Büntető torvénykönyvünkben elvi éllel került megfogalmazásra a segítségnyújtási kötelezettség. A Btk. 172. paragrafusához fűzött miniszteri indoklás is kiemeli: „. . .minden polgártól megkövetelhető, hogy sérült, illetve az életet vagy testi épséget közvetlenül veszélyeztető helyzetbe került személynek tőle elvárható segítséget nyújtson. . . " 62 Témánk tekintetében a hangsúly a segítségnyújtó részéről elvárható segítségre helyezhető. S éppen ez az elvárható segítségnyújtási követelmény az, ami ötvöződve az orvosi etika nemesveretű fogalmának összetevőivel, mindenkor biztos iránytűként szolgálhat az orvosi cselekvés irányultságára is, természetesen az objektív szituáció és segítségnyújtási lehetőségek meszszemenő figyelembevétele mellett. 59 Boldizsár F. i. m. 90.; kiemeli még Horváth T. i. m. 651. A fenti idézet kapcsán megjegyezni kívánjuk, hogy Boldizsár álláspontját a marxizmus klasszikusaira hivatkozva igyekszik megalapozni, nézetünk szerint azonban az ilyen felfogás, az ilyen álláspont kialakítása a marxizmus vulgáris értelmezése lenne, az ilyen álláspont megalapozására a marxizmus tiszta tételeit felhasználni nem lehet. Ha elfogadnánk Boldizsár kifejtett nézetét, akkor ezzel kimondanánk a társadalomban élő, de fizikai, pszichikai állapotuknál fogva a társadalom érdekeit előmozdítani nem tudó ambertársainkra a halálos ítéletet, ez pedig vitathatatlanul ellentétben áll a szocialista társadalom alapnormáival, s tovább menve, magával a szocialista társadalom lényegével is. Boldizsár indoklása már csak azért sem fogdaható el, mert legjobb esetben is arra a félreértésre ad alkalmat, mintha a marxizmus igenelhetné célszerűségi okokból a társadalom megszabadítását a reá nézve csak terhet jelentő személyektől. Boldizsár szerint feltétlenül szükséges felülvizsgálni a társadalom és a medicina álláspontját az olyan személyekkel szemben, akik képtelenek arra, hogy a személyiség idézett funkcióját betöltsék, tehát ő nem ért egyet a jelenlegi, kodifikált állásponttal. Márpedig az erkölcs és a jog régen elutasította az idézetben foglalt szemléletű választ, ugyanis a szocialista társadalom elve alapján az emberi élet értékének nem lehetnek „mennyiségi" vagy „minőségi" értékmérői, másként fogalmazva, az emberi élet értékéről nem a konkrét hasznosság alapján kell ítéletet alkotni. 60 L. részletesebben: Horváth T. i. m. 651. 61 L. bővebben: Monory B. i. m. 699—702.; London Times 1977. november i. m. Zentralblatt Rechts-Medizin i. m. 62 L. bővebben: Büntető TÖrvényköny i. m. 230. skk.