Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

TANULMÁNYOK - Monory Bulcs: Euthanasia — a pro és contra nézetek tükrében

szubszumálhatók, s így azokból helytállóan nem vonható le az idézett következtetés. Említett szerzők az euthanasia kérdéskörét vizsgálva arra az álláspontra helyezkednek, hogy „.. .az orvosnak mindent el kell követnie, ami tőle telik, hogy betegét meggyógyítsa, nem kell azonban minden tőle telhetőt megtennie annak érdekében, hogy a . . . halált elodázza, ha munkaerejével vagy technikájával jobb prognózisú emberi életet menthet meg... "

33 Nézetünk szerint ez az álláspont erősen vitatható, egyrészt azért, mert szerzők idézett kinyilatkoztatása — azon túl, hogy megfogalmazásában sem pontos — félreérthető, és szerény megítélésünk szerint ellentétben áll a kodifikált orvosetikai állásponttal is, mely szerint „... az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni. .. "

34 Hivatkozott szerzők álláspontjával szemben további ellenérvként hozható fel Petri Gábor: „Az orvos dilemmája" napjainkban című tanulmányában kifejtett gondolatsor, mellyel teljes mértékben egyetértünk, s a szerzővel együtt hangsúlyozzuk: „... az orvosi hivatástól hagyományosan elválaszthatatlan az emberi élet feltétlen, idealisztikusán abszolút jellegű tisztelete... ; az etika azt parancsolja az orvosnak, hogy mindazt tegye meg a betegért, amit lehet, nemcsak azt, amit ő tud.. . ", s végül döntése meghozatalánál az orvos „.. . erkölcsi állásfoglalását támogatja a tudomány által szolgáltatott ismeret, amely az állapot irreversibilitásának megítélésében a tévedés lehetőségét minimálisra korlátozza. Ebben a speciális és nehéz helyzetben az orvosnak tudnia kell, hogy etikája nemcsak az erkölcsiségére, hanem a tudományára is támaszkodik, és az orvosi etika végső soron a kettő synthésisét jelenti. . . "

35 Előbbiekben kifejtett nézetünk igazolására idézzük még Magyar Imre álláspontját: „... a halál ellen az orvosnak mindenkor küzdenie kell, nyugodt lélekkel kell azonban beletörődnie abba is, hogy a küzdelem néha sikertelen. Ilyenkor azonban az orvos nem hagyhatja ott gyáván és közömbösen a csatateret. El kell követnie mindent, hogy — vesztesen is — megkönnyítse az élet befejeződését"^ Nyomatékosan hangsúlyozzuk: az orvos feladata csak az előbbi idézetben foglalt határig terjed, és nem tovább! Témánk vizsgálatának egyik legfontosabb területét képezi az euthanasia fogalom pontos meghatározása, és e fogalom adaptálása a gyakorlatban gyakorta jelentkező élethelyzetekre. E tekintetben — megítélésünk szerint — néhány szerző

37 vitatható módon fogja fel a gyakorlatban előforduló, életbeni, gyógyításban jelentkező helyzetek és az euthanasia kapcsolatát. Eerencz és Körinek tanulmányukban például azzal a kérdéssel foglalkoznak : egyáltalán euthanasiának tekinthető-e, ha az orvos nem avatkozik be a betegség feltartóztathatatlan menetébe, amennyiben tisztában van azzal, hogy csak hátráltatni tudja a halált, de a beteget már meggyógyítani nem képes? Nem értünk egyet ezzel a nem precíz megfogalmazásban közreadott kérdésfeltevéssel sem, így vitathatónak és támadhatónak érezzük az ilyen kérdésre adható feleletet is, éppen arra a gyakorlati-tapasztalati tényre való tekintettel, hogy az orvosi gyakorlatban 33 Uo. 34 Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 43. szakasz 2. bekezdése. Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye 1945-1977. I. kötet Bp. 1978. 188. 35 L. részletesebben: Petri G. i. m. 36 Vö.: Magyar Imre: Az orvos és a halál. OH 1970. 3014. 37 L. pl. Ferencz Z. — Körinek L. i. m. 315. skk.; továbbá: Boldizsár F. i. m. 86.