Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pisztora Ferenc: A schizophrenia és a paranoid kórformák gyógyítási kísérletei a Monarchia korabeli Magyarország különféle psychiátriai intézményeiben

szanatóriumokban nyílt lehetőség, miután az állami és a közkórházi elmeosztályok jóformán állandóan túlzsúfoltak voltak, ugyanakkor orvosellátottságuk messze nem volt kielégítő. Mindazonáltal a kor vezető elmegyógyászai nagy súlyt fektettek az állami intézményekben is a gyógyító személyzet kollektívája által biztosítandó jó psychés atmoszférára, s a lehetőségekhez képest a betegek individuális kezelését szorgalmazták. Lechner K. (1903) pl. így fogalmazta meg idevonatkozó therapiás normáit : „Az elmebajos egyén kedélyvilágának céltudatos irányításában.. .nyilatkozik meg igazán az orvosnak s az ápolónak betegéhez való szeretete. Utasítások e téren alig adhatók. A lelki orvoslás tényeit paragrafusokba szedni nem lehet. Minden egyes beteg más-más bánásmódot igényel... Olyiknak szükséges az ingadozó, kétkedő, szélsőségre hajló, kormány vesztett vagy akaratoskodó jellemét szelídjóságos eréllyel támogatni. Némelyik határozottan nevelésre szorul. Mások ébersuggestióval befolyásolhatók. Néha a hypnosisnak is jó hasznát vehetjük." Lechner K. további sorai — amidőn is arról ír, hogy lehetőséghez mérten a beteget aktívan bele kell vonni a saját gyógyításába, valamint díjazni kell az intézeten belül végzett munkatherápiás tevékenységét — már napjaink „közösségi psychiátriája" és rehabilitációs gyakorlata felé mutatnak előre.

70 Rendkívül figyelemre méltóak továbbá Oláh G. 1903-as monográfiájának a VII. fejezetében („A téveszmék orvoslása") szereplő részletes psychotherápiás tézisek. Aszerint, hogy a paranoid doxasmák milyen mértékben fejlődtek ki, szilárdultak meg, szerző a következőket ajánlja: „A téveszmékpszichotherápiája auctoritativ alapon indul meg, az enyhébb formáknál indirect úton hatalmas ellenképzeteket dob az öntudatba, kifejlettebb kóralakoknál elterelő és ignoráló eljárást követ, iparkodik, ahol még lehetséges a téveszméket elválasztani a beteg öntudatától, s azokat önbírálás tárgyává tenni, e közben értelmi működéssel járó általános izommunkát végeztet a beteggel, s az agyvelő táplálkozási viszonyainak feljavítására megfelelő módokban gondoskodik. . . Szükséges, hogy nemcsak az orvos, hanem az intézet is berendezésével, a benne uralkodó tónusával és egész szellemével imponáljon a betegnek. . . "

7l Ezenkívül természetesen hangsúlyozza, hogy a kifejtett, rendszerezett téveszmékkel szemben az auctoritativ szuggesztiók mellőzendők, s még az enyhébb paranoiás eseteknél sem szabad direct és közvetlen hatást kitűzni és várni, miként pl. a hystériásoknál. Az ignoráló eljárás is kontraindikált némely esetben, így pl. az enyhébb jellegű hypochondrias téveszméknél. Oláh G. therapiás szemléletében külön kiemelendő, hogy milyen nagy szerepet tulajdonít a megelőzésnek. 1903-as monográfiája III. fejezetét teljesen a „szociáliselmeorvoslásnak'''' szenteli, s a szociális prophylaxis meghirdetésével — korát messze meghala70 Lechner K.: i. m., 115—116.: „A mindenkori igyekezet e mellett az legyen, hogy a baj megnevezésével, a kóros tünetekre való reámutatással, a kórokok felfedésével, a therapiás beavatkozás céljainak megjelölésével, az értelmes beteget — ha együtt érzünk vele — az orvoslásban segédünkké avassuk, a gyönge belátásánál pedig az autosugestiók, az indulatok és a szellemi fáradékonyság leküzdésére törekedjünk. Jelentékeny és igen jótékony befolyást gyakorol a betegre, ha lehetőség szerint gondjait megosszuk vele, vagy ha róla azokat egészen levesszük. Leghatásosabban elérnők azt, ha a családos, munkabíró, de szegény beteget, az intézetben való tartózkodása alatt, — amint azt Oláh G. javasolja — valami módon kereset liez juttatnánk. Előnyös, ha a betegeket egyáltalában hozzátartozóikkal minél sűrűbb és bensőbb érintkezésben hagyjuk, föltéve, hogy ez az érintkezés reájuk izgatólaz nem hat." 71 Oláh G.: i. m., 110.