Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)
ADATTÁR - Lázár Szini Karola: Adalékok a XVI. századi Ars Medica vizsgálatához. Anatómiai és kórtani műszókincs
„A vulgáris nyelv épp oly jól használható irodalmi, tudományos kifejező eszközzé válhat, mint az irodalmi gyakorlatban már kiművelt latin"} 1 4. Szabó T. Attila joggal hangoztatta az Ars Medicával kapcsolatban az egymásba fonódó orvos- és nyelvtörténeti vizsgálódások fontosságát. Bár e jogos igénynek mélyrehatóbban nem tehetek most eleget, mégis — a sajátos nyelvi értékek bemutatása előtt — elkerülhetetlenül utalnom kell a mü orvosi szemléletével, ismeretanyagával kapcsolatos néhány tudománytörténeti megállapításra. 18 Szembetűnő, hogy mind a magyar szerzőnek, mind nyugati példaképeinek a megbetegedések kórszármazásáról vallott felfogása gyökeresen eltér a mai orvosi nézetektől. A megcsontosodott hippokratészi-galenusi nedvkórtanra alapozott homályos betegségképzetek miatt, a leírt kórképek nem minden esetben, és sokszor csak nagy vonalakban azonosíthatók. Előfordul, hogy a ma különállóaknak tekintett megbetegedések tüneteit a XVI. századi szerző egyetlen fejezetben tárgyalja, egy elnevezéssel jelöli. Máskor viszont a ma egy és ugyanannak ismert betegséget, tünetcsoportonként más-más néven fejtegeti. „A régi és elein való orvosok a betegségeknek okait és természetit nem tudván, azoknak ismereti úgy mint tsakpanasztól volt" — ez az Ars Medica előszavában olvashatójellemzés az egész XVI. századi orvostudományra érvényes, hiszen az, a humorálpathologiára alapozottan, még a tüneti kórjelzés szintjén mozog. 19 Önálló anatómiai leírásokat az Ars Medicában nem találunk. A bonctani fogalmak nyelvi jeleit tehát a szövegösszefüggésből, kór- és gyógytani leírások mondatszövevényeiből kellett kihámoznom. A kórtani fejezetek fő forrása az új-galenista Fernel 20 említett müve, mely nem csupán az orvostudomány klasszikusainak ismereteit foglalja össze, de a szerző egyéni megfigyeléseit, tapasztalatait, sőt a vesaliusi anatómia felismeréseit is közvetíti. A ferneli Pathologia bonyolultabb, az anatómiaiélettani fogalmakat fejtegető kórszármaztatási részleteit az Ars Medica szerzője nem tolmácsolja. A kóroktani fejezetrész ezért a hazai műben általában egyszerűbb, vázlatosabb és tulajdonképpen nem más, mint a betegségeket a korszak ismeretei szerint előidéző külső és belső tényezők (hévség, hidegség, szárazság, nedvesség, teleség, üresség, mértékletlenség, restség, tunyaság, gondviseletlenség, zabálódás, elszakaszkodás, ütés, törés, esés, harag, bűsulás, erős munka és főként a nedvességek ('testnedvek') felsorakoztatása. A különféle testnedveket (humores).— vér— sanguis, nyál — pitutia, sárga sár — flava bilis avagy fekete sár —atra bilis, a tapasztalati ismereteket tükröző gazdag, kifejező jelzőhasználat hozza érzékletes közelségbe, így a nedvesség nemcsak temérdök, nyers, nyálas, sáros, hideg, száraz, lassú, késödelmes, erős, csipködő, rágó, gyakdosó, élös avagy hiában való és odaragadott, de lehet hitvány, gonosz és vétkes is. A vérnek nemcsak sokasága, bősége, megtemérdöklödése kóros, hanem méginkább, ha vékony, fekete- vagy sárga sáros, tajtékos, nyálas, sőt ha megveszött, megrothadott avagy szomorú. „Nehéz jel", ha a sárga sár tikmonyszékszínű, megégött, citromszínű avagy forró. A kóros nyál temérdök, öszvesült, megelegyödött, taknyos, enyves, édös, keserű, ecetös, sós, vékony, tajtékozó vagy üveg- és máz17 Varjas Béla bevezető tanulmánya az Ars Medica 1943-as kolozsvári kiadásában (XVI— XVII. p.). ls Spielmann József—Lázár Szini Karola—Mészáros Gergely: Adalékok Lencsés György Ars Medica c. műve kérdéséhez (II. A tüdő és a mellhártya megbetegedései az Ars Medicában. Orvosi Szemle, 18 (1972), 1, 104. és Spielmann József: A közjó szolgálatában. Bukarest, 1976, 68—71. 19 M. Bariety— Ch. Coury: Histoire de la medicine. Paris, 1963. 431 skk. 20 Ch. S. Sherrington: The endeavvour of Jean Fernel. Cambridge, 1948, — J. Roger: Jean Fernel et les problèmes de la renaissance . Paris, 1960.
