Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Orzóy Róbert: Néphit elemek idegbetegek kórképeiben

Hogy mitül vót ez, nem tudom." Majd a „kezem jött ki, daraféle szállt, zsibogott, égett a kezem". Attól tartott, hogy ezzel mást is megfertőz. Hogy mitől lehetett, „nem tudom, nem-e valami rontásféle lehet ez, mert én egyszer. . . mert hallottam már az idősebbektől. . . hogy pillantsák így az embert a keresztútnál. . ." Elmondja, hogy az embert megronthatják a boszorkányok, ilyen községükben a Jóska. Ezek tudós emberek, ilyen nem mindenki vállal, mert „aki ilyen szellemű, nagyon erősen hal meg". „Például, ha olyan vóna édesanyám, csak úgy mondom, elörökölhetjük, hárman vagyunk testvérek, valamelyikünk. . . valamelyik testvérem, de én nem vállalom, mert sokat szenved." Az ilyen tudós gyógyít. Elmeséli, hogy „méggyermekkoromban megharapott egy veszett kutya. Apám vadász vót, aszt egy másik ember, az is vadász, együtt reggeliztek. Egyszeresük felugrottam az asztaltól, úgy küttek ki... úgy küdött ki az illető. Szaladtam az útra, télidő vót". Ott az úton egy veszett kutya megharapta őt. Azt mondták neki: „Józsi bátyád kigyógyíjja. O tutta, hogy ő kütte rám a kutyát... veszett kutya, úgy kütték rám". Ez az ember pálinkával, „digdány fűvel" gyógyított, jártak hozzá másfelől is. „Hogy ő adta-e valakinek [a tudást], nem tudom." A digdányos ember pünkösd másnapján szedi a digdány füvet. Erről tudni, hogy ő tudós. A Józsi tudós idős korban halt meg, sokat szenvedett. A tudós, ha megrontott valakit, azt ki is gyógyítja. A „néző" a szemével árt. Elmondja, hogy az ő betegsége rontás lehetett, ezt így mondták, felesége is mondta. A rontót nem mondják el, mert akkor azt a rontók „megcsigázzák", azaz nem hagyják éjjel aludni, csalogatják kifelé, nyomkodják. A rontást rajta „már a feleségem is észrevette vasárnap, este megvacsoráztunk, a rádiót hallgattuk, televíziót néztük.. . mit csinász má, kérdezte a feleségem, mindég jár a kezed. .. mit csinájjak, jár. .." Akkor éjjel látomása volt: mintha a dunnát behajították volna az ablakon, az ajtó zárva volt, éjfélkor történt, „mert a rontóknak éjfélkor van hatalmuk". Női és férfi hang mondta neki, hogy a takarmányt vigye be a tsz-be. Szerinte a boszorkány és a tudós egy. Elmondja, hogy volt olyan, aki a tudományt örökölte, de nem vállalta, ez az ember elvesztette a fronton a lábát, betegeskedett, nem evett, lesoványodott, csak csontjabőre maradt, nem beszélt, meghalt. Aki elvállalja, az nem jut a mennyországba. „Álmodtam én ilyenekről, boszorkány-félékről, aszongya, elvisznek, elvisznek... ha a fal ledől, elvisznek." Régi időkben volt ez. Értékelés. A beteg intézeti felvételét átmeneti alkoholos elmezavar tette szükségessé, amely kezelése során gyógyult. Beszámol hitvilági elemekről, amelyek, számára valóság erejűek, de nem kórlélektani tünetek, hanem pszichózisát magyarázó hiedelmek. A hiedelmek rögzülését, személyiségével való szoros kapcsolatát gyermekkori élménye segíthette elő. A vizsgáltnál a tudós-boszorkány-rontó fogalmak lényegében egyet jelentenek. A sámán hiedelemkörrel párhuzamban itt is megtaláljuk a képesség örökölhetőségét, mely azonban eshetőleges, mert nem biztos, hogy az egyén vállalja. Aki nem vállalja, beteg lesz, megnyomorodik, meghal. Aki elvállalja, az „nehezen hal meg" (valószínűleg a keresztény hit korrekciója, az ilyen nem is jut a mennyországba). A tudós gyógyítani tudott. 6. eset. J. K. férfi beteg, első észlelésünk idején (1975) 44 éves, másodiknál 50 éves. Kórisme: epilepsia, postparoxysmalis tenebrositas, karaktheropathia epileptica (eskór, roham utáni ködös állapot, eskóros személyiségváltozás). Négy elemit végzett (Kunhegyes), tehenész volt, majd rokkant nyugdíjas. Felsége elmondása szerint a betegnek 7 éves kora óta vannak rosszullétei: a beszé-