Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

KRÓNIKA

BÁLINT SÁNDOR (1904—1980) Néhai Bálint Sándor professzor, egykori országgyűlési képviselő sokirányú munkássága a magyar orvostörténelemmel is kapcsolatba került, ezen belül pedig elsősorban a népi gyógyászattal, a művelődéstörténet és szakrális etnográfia orvostörténeti vonatkozású kérdéseivel. Kapcsolatban volt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltárral, a Magyar Orvostörténelmi Társasággal. Az Orvostörténeti Közleményekben jelent meg Maróthy István orvos, Vörösmarty diákkori barátja (1967), Kozma és Dámján tisztelete a régi Magyarországon (1972), A szegedi alsóvárosi ferencesrendi kolostor hajdani gyógyító tevékenysége és orvosi szakkönyvei (1975) és Adalékok a hajdani pestisjárványok magyarországi hiedelemvilágához (1975) c. írása. Segítségünkre volt a cikkek lektorálásában, sohasem fukarkodott tanácsai közlésével. Alig egy hónappal az értelmetlen halál előtt szinte tanárosdiákos (ami nem áll messze egymástól) hittel és lelkesedéssel készült az újabb feladatokra, tervei megvalósítására. Módunk volt vele még meghitt hármas beszélgetésben emlékezni a magyar múlt annyi megpróbáltatással, tiszta szándékkal és jobbító akarattal társult küzdelmeire; de tudományos feladatainkra, jelen kötelességeinkre vonatkozóan is egyetértésben váltunk el. Búcsúzóul közöljük dr. Grynaeus Tamás emlékezését, aki nemcsak Társaságunk szakosztályi elnökeként (népi orvoslás) vehet búcsút tőle, hanem a tanítvány melegségével köszönhet el egy nem hétköznapi embertől, akivel olyan ember távozott el közülünk, akinek fajtája a megismételhetetlen, kiveszőben lévők sorába tartozik. (A Szerk.) Kinek csöndítenek ? Bálint Sándor távozott el közülünk 1980. május 10-én, hetvenöt éves korában, alkotó kedve teljében. 66 évvel ezelőtt a magyar néprajz másik „nagy öregjét", Herman Ottót egy „ostoba társzekér" — őt egy autó ütötte el... 1904-ben, Vasas szent Péter napján „törzsökös szegedi, alsóvárosi parasztszülék gyermekének születtem... a szegedi népnyelv anyanyelvem... Öregek közt nevelkedtem. Gyermekkoromban még olyan jelenségeknek lehettem tanúja, amelyeket az első világháború teljesen elsöpört. Kapcsolataim azóta sem szakadtak meg egy pillanatra sem a szegedi nyelvi hagyományokkal, a tájszólás közösségével" (Szegedi Szótár, p. 7.). Ez volt éltető ereje: innen indult el és mindig ide tért vissza; a nagy szegedi humanistákgyűjtők-tanúskodók: Szegedi Kőrös (Fraxinus) Gáspár, Dugonics András, Kálmány Lajos, Tömörkény István voltak elődei és igazi mesterei. Nem „vidéki professzor" volt: mindent európai, sőt egyetemes távlatokban igyekezett látni és megmutatni, előadásaiban, írásaiban egyaránt. Kutatás, szemlélődés, örömmel vállalt és végzett munka voltak életeleme. Maga elé tűzött feladatai nem fogytak el soha. 70 éves korában írta: „Jól megvagyok egészségben, töretlen, törhetetlen munkakedvben. Csak egy a panaszom : kevés az időm, nem tudom magamat utolérni, annyi mindent el kéne még végeznem". Nemcsak tanítványai, barátai, tisztelői — kik előtt mindig nyitva állt Tiszára néző, Tömörkény utcai otthona — őrzik emlékét, hanem művei is. „Kilóra mérve is sok" — mondta egyszer tréfás iróniával, felsorolni is sok lenne. Hetvenedik születésnapjára összeállított bibliográfia 363 művét sorolta fel, pedig a Szegedi Szótártól és Szeged városa c. művétől eltekintve nagy művei még ez idő után jelentek meg : a magyar