Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém (Sasvári László)

csapták be a vándorló „foghúzók", hogy minden fogkezeléssel összefüggő mozzanat gyűlölettel vert gyökeret a népben. Speciális fogorvosképzésről a német és osztrák területeken csupán a 18—19. század fordulójától beszélhetünk. Bécs a vezető pozíciót 1830-ban vette át, miután Carabelli György 1821-ben az alaposan tanulmányozott franciaországi módszerek tradícióit ültette át Ausztriába. Franciaországban első lépésként megtiltották a foghúzást minden „nem fogorvos" számára. A hallgatók 1835-ben a sebész-iskolában sajátíthatták el a teoretikus ismereteket, praktizálniuk azonban csak 2—3 éves, sebész mellett eltöltött gyakorlat után lehetett. Carabelli forradalmi újítása volt, hogy előadásaiban nem csupán a fogkezelések különböző módszereit ismertette, hanem a rágórendszer és a szervezet működése közötti egyéb összefüggéseket is felismerve, azokat is részletesen tárgyalta. 1885-től lényegessé vált egy manuális-technikai aspektus kialakítása is, amely Amerikából kiinduló kezdeményezés hatását hordozta (új fogtömő eljárások, műszerek stb.) A fogorvoslás oktatásának javítására tett fáradozások azonban a legritkább esetekben indultak ki az egyetemektől, illetve a kormányzattól, döntő többségükben privát vállalkozások voltak, ahol az időről időre előtérbe kerülő pénzügyi nehézségek nagy mértékben hátráltatták a fejlődést, s határozták meg a hallgatók alacsony számát is (elég itt utalnunk pl. a magyarországi viszonyokra). Ezt az alacsony számot igyekeztek a technikailag is jól képzett fogászok (technikusok) számával kompenzálni. Az 1800—1925 közötti időszak fejlődési folyamatát a disszertáció a kezdeményező városok során vezeti végig, szólva annak nehézségeiről, s kiemelve azon személyiségeket, akik döntő szerepet játszottak az ügy érdekében, alátámasztva mindezt irodalmi hivatkozásokkal, s a függelékben statisztikákkal és grafikonokkal. B. Szalkay Judit Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém. Veszprém megyei Levéltár kiadványai 1. Veszprém, 1977. 390 p. 42 ill. Az 1963-ban elhunyt szerző, a tudós kanonok e kötetben sűrítette össze mindazt, amit negyven év alatt a középkori Veszprém történetéről kiderített. A kötet a magyar középkor után érdeklődő számára szinte kézikönyvnek tekinthető. Például a veszprémvölgyi — görög — monostorral kapcsolatban hivatkozik arra, hogy a magyar-bizánci kapcsolatokról, a magyarságot ért középkori görög kulturális hatásról már sokan írtak, tagadóan és igenlően. Gutheil Jenő megragadta az alkalmat, és az egész kérdésről áttekintést adott, olvasmányos stílusban, nem bonyolult elméleti fejtegetésekbe gabalyodva. Ugyancsak áttekintést kapunk a középkori iskolákról, az oktatásról a veszprémi főiskola történetének fejtegetései során; ugyanis hazánk e középkori oktatási intézményének alapítási idejét, keletkezési körülményeit nem ismerjük, csak pusztulását. 1276-ban Csák Péter önkényeskedő főúr feldúlta Veszprém városát, elrabolta a székesegyház kincseit, s ekkor megsemmisült a főiskola is, amely a város más intézményeivel együtt jelentős volt Árpád-kori kultúránkban. A veszprémi főiskolán orvosi képzés nem folyt. A kötetben orvostörténeti vonatkozású adalékot is igen keveset találunk. A legjelentősebb az Aranyoskút helynév