Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Merényi Oszkár: Berzsenyi Dániel (1776—1836) betegségei és halála

vállforgóm és sódarom [lapocka — M.] letörött, fejem is nagy contusiót [rázkódás] szenvedett, melyek miatt fél esztendeig nyomtam az ágyat. Ide járul tán még a goromba recensio is, mely engem oly állapotban ingerlett a gondolkozásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék... " (Kazinczy G. kiad. 228.) A költő fia, Berzsenyi László (MTA M. írod. Lev. 120.) így írja le Berzsenyi betegségét : „Arca gyulladt volt, az erek feldagadva lüktettek fejében, szemei szikrákat lövelltek s főfájásról panaszkodott... Estefelé láza növekedvén, elkezdett panaszkodni a sors ellen s mindazon sebeket, amelyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal és néha könnyekre fakadó fájdalmas érzéssel felszaggatta; éjfél után egy-két óráig is beszélt, fantazírozott, reggel felé aludt csak. Haragja és panasza inkább önsorsa ellen irányult; sokszor csak a leggyengédebb bánásmóddal lehetett lecsillapítani... " Majd így folytatja emlékezését: „Kölcsey bírálta teljesen feldúlta nyugalmát, s magát lealázva látván, teljesen félretette lantját..." Idegrendszerének megrázkódtatása oly nagyfokú volt, hogy orvosai 1817-től 1820-ig minden szellemi munkától, megerőltetéstől eltiltották. Nem lehet feladatom, hogy orvostudományi szempontból elemezzem e tényeket; tanulmányom inkább az irodalomtörténet és az orvostudomány határterületére szorítkozik. Cikkemnek az a célja, hogy felhívja a figyelmet a költő megbetegedésének pontosabb analízisére, ami eddig nem történt meg. Az eddigi magyarázatok közül a pszichoanalitikus H. Szirmay Pulszky „Genie und Irrsinn" c. művében Berzsenyit pszichopatának tartja. (München 1935. 20—22.) A Kretschmer-féle elmélet alapján Berzsenyi — szerinte — schizoid típusnak tekinthető, akinél törvényszerű a kóros módon bekövetkező alkotói hanyatlás már a férfikorban. Az irodalomtörténészek általában a költő bizonyos kijelentéseire támaszkodnak, s állítólag már 1808 után jelentkező mélabújára hivatkozva úgy fogják fel Berzsenyi betegségét és elhallgatását, hogy annak belső előzményei már 1817 előtt annyira érlelődtek, hogy Kölcsey 1817-i bírálata csak az utolsó „kegyelemdöfést" jelentheti, s csak végső sorban befolyásolja a költő elhallgatását. (Halász Gábor „Berzsenyi lelki élete" c. tanulmányában pl. világnézeti összeomlásból származtatja azt, hogy a költő 1817 után szakít a költészettel mint alkotó tevékenységgel.) Szerintünk Berzsenyi elhallgatása külső és belső okok szintézise folytán következett be, de a súlypont inkább befelé tolódik el. A Berzsenyi László által leírt tünetek is érzékeltetik Berzsenyi nagy belső felindulását. A döntő azonban az, hogy e tünetek /816-ra vagy inkább 1817 őszére és az utána következő állapotra vonatkoznak-e? Szerintünk 1817 után, vagyis a Kölcsey-kritika megjelenése és hatása következtében fejlődtek ki e jelenségek. Hiszen a költő 1817-ben még részt vett a helikoni ünnepélyeken, ahol mint Magyarország egyik legnagyobb költőjét ünneplik, hírneve és költészete csúcspontjára ér az 1817 márciusában fogant „Himnusz Keszthely isteneihez" c. hatalmas költemény megírásával. A fent jelzett állapotban ilyen költemény nem keletkezhetett, s főleg — bár reumatizmusára ekkor is panaszkodik a költő — részt sem vehetett volna a keszthelyi ünnepségeken. Az 1817 februárjában Kazinczyhoz írt levél is szelleme teljes épségéről és alkotóereje virágzásáról tanúskodik.