Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Vida Mária: Az orvosi gyakorlat és a gyógyítószentek ikonográfiája a XIII—XIV. századi magyarországi falfestészetben
élénken körvonalazott egyénisége van azok által a különleges ténykedések által, melyeket tulajdonítanak neki. így az egyháznak az a szép tanítása, hogy a szent csak közbenjárói funkciót tölt be, mindinkább elvész szem elől. így pl. a tizennégy „segítőszent" tiszteletére kezdetben az egyház rendelt officiumot, később azonban maga kényszerült a tridenti zsinat alapján (1545—1563) eltörölni tiszteletüket. 3 A középkor plasztikus naiv szelleme igényelte az imádságnak és a legendáknak képben való kifejezését. Kialakult a „képi beszéd": a XII—XV. században a templomok falfestményein, a XIV. század végétől a XVI. század első feléig a szárnyasoltárokon a faszobrok, majd a táblaképek ábrázolásaiban. Az egyes védszenteknek és gyógyítószenteknek tagadhatatlanul nagy szerep jutott a medicina területén. E szentek sora dokumentálja, hogy a középkorban mely betegségek a leggyakoribbak és legkevésbé orvosolhatóak. E patrónusok fontosságát bizonyítja, hogy gyakran még az orvosi munkákban is az egyes betegségek nem latin néven szerepelnek, hanem valamelyik védszent nevével jelölve. írnak pl. „Szent Vitus betegségéről", amelyet népi nevén még ma is vitustáncnak (chorea, tánckór) neveznek; „Szent Antal tüzéről" 4 (ergotizmus, anyarozsmérgezés), amely betegségnek valódi lényegére és okozójára csak évszázadokkal később, a XVIII. század végén jöttek rá. Johann Gersdorf „Feldbuch der Wundtartzney" (Strassburg, 1517.) c. sebészeti munkájában is „Szent Antal tüzéről" beszélt és Johannes Wechtlin (kb. 1490—1530) fametszete előírásos ikonográfiával ábrázolja a betegséget: Remete Szent Antal kezében a Tau-keresztes és csengős bottal, lábánál disznóval és a mellette térdeplő csonkalábú nyomorékkal, akinek bal keze lángot vet („ignis sacer"). 5 Gyakran nemcsak a betegséget, hanem a gyógyítást szolgáló szert, főként a gyógynövény alapanyagból készült drogokat, szintén a védszentről nevezték el. Ilyen volt pl. a Boldogasszony csipkéje (szederlevél), a Szent Ilona füve (Salvia officinalis) vagy a Szent László füve (Genitiana crutiata). A „Szent László füve" már 1095-ben is nagy hírnévnek örvendett, mint pestis elleni orvosi növény. 6 A hagyomány szerint maga László király is ismerte hatását, s ezt a képtelenséget később számos orvosi szakkönyv, így a régi magyar botanikusok: Csapó József 7 , Veszelszki Antal 0 is átvették. Ha végigtekintünk a gyógyító patrónusok során, a betegségek oldaláról vizsgálva, az derül ki, hogy elsősorban a periodikusan jelentkező, igen fájdalmas betegségeknek voltak védszentjei. E fájdalmaknak legfőbb okozója az anaesthesiának és az analgeticának a teljes hiánya volt. Hogy csak a magyarországi ikonográfiában előforduló védszenteket említsük meg: Szt. Apollónia, a fogfájás; Szt. Balázs, a torokbaj; Szt. Lucia, Szt. Ottilia, a szembaj; Szt. Ágota, a mellbaj; Szt. Erasmus, a hasfájás; Szt. Benedek, a mérgezés és gyulladás védszentjei. A „betegséggyógyító" szenteknek másik nagy 3 Huizinga, J. : A középkor alkonya. (Ford. Szerb A.) Bp. 1937. 163. 4 Szumowski, U. : Az orvostudomány története. Bp. 1939. 149—150. A Szent Antal tüzét tévesen orbáncnak ill. „seb körül gyulladásos állapotnak" nevezi. 5 Gersdorf, J.: Feldbuch der Wundartzney. Strassburg, 1517. Blatt 65/A. 6 Magyary-Kossa Gy.: Magyar orvosi emlékek. 3. k. Bp. 1931. 13. 7 Csapó J. : Új füves és virágos magyar kert. Pozsony, 1775. 261. * Veszelszki A.: A növényi-plánták országából való erdei és mezei gyűjtemény. Pest, 1798.; V. ö. Magyar nyelvtörténeti szótár. Szerk. : Szarvas Gábor—Simonyi Zsigmond 3. k. Bp. 1890—1893. 1030.
