Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége

Minisztériumban az orvosképzési ügyek előadója volt: tekintélye és fóruma egyaránt volt ahhoz, hogy megindítsa a Semmelweis-kérdés vagy az asepsis-kérdés revízióját — amint ezt negyed évszázados késéssel, 1891-ben megtette. Nemcsak tekintélye és fóruma volt hozzá, hanem ő volt az, aki valóban az első pillanattól fogva értette Semmelweis koncepcióját, s tisztában volt a jelentőségével is. Mégis beérte annyival, hogy lapjában itt-ott tért engedett egy-egy hírnek, amely Semmelweis külföldi elismerését nyugtázta. Ahogyan Skodát és Rokitanskyt, úgy Markusovszkyt sem érdekelte, hogy az anyák és újszülötteik tovább is értelmetlenül pusztulnak. S hogyan vélekedett a külföld? Az első felmerülő kérdés: minek tartották Semmelweis betegségét a bécsi kezelőorvosok? Ezt őszintén szólva nem tudjuk. Bár három diagnózist is adtak (Tobsucht, Gehirnlähmung, Pyaemie), láthatólag nem sokat törődtek sem a beteggel, sem a diagnózisával. Ha odafigyelnek, fel kellett ismerniök a valódi betegséget, de még azt sem tudjuk, az osztályvezető főorvos (Mildner) vagy a kórházigazgató (Riedel) személyesen iátta-e a beteget. A kórrajz alapján az a benyomásunk, hogy az osztályos orvos egyszer felületesen megvizsgálta, aztán az ápolókra bízta, talán néhányszor még rápillantott; utólag összecsapta a kórleírást, és rávezette a semmitmondó diagnózisokat, amelyek mögött bármi elfér. A többit a kórboncnokokra bízta, akik észlelték ugyan a paralízisre jellemző tüneteket, de a vérmérgezés okozta gyulladás akut jeleit is; egyértelmű állásfoglalás helyett részletező leírást adtak, amit értékeljen kiki tetszése szerint. Hogy a kortársak magukban mit gondoltak, nem tudhatjuk. Az ellenfelek közt volt, aki kárörömmel vette tudomásul Semmelweis betegségét, mint pl. Hamernik, aki az elmebajban bizonyságát látta annak, hogy Semmelweis elmélete bolond beszéd; másrészt viszont épp a legfőbb ellenfelek közül, akiknek elég sok gorombaságot vágott Semmelweis a fejükhöz, a végtisztességén megjelent Spaeth és Braun, mintegy bizonyítva ezzel, hogy a sértéseket a betegség számlájára írják. Később az orvostörténészek és életrajzírók többsége beérte afféle általánossággal, hogy „elborult az elméje" vagy a mellőztetés miatt folytatott harc „őrületbe kergette". De akad néhány alaposabb leírás vagy nyíltabb állásfoglalás is. Alfred Hegar, Semmelweis első biográf usa, meglepő pontossággal írja le az egész folyamatot; minthogy adatait főleg Tauffer Vilmostól szerezte, feltehetőleg ez volt az új nemzedék hazai orvosainak általános vélekedése: ..Attól az időponttól kezdve, amelyben kiterjedtebb irodalmi munkásságba kezdett, növekedett szellemi ingerlékenysége. Kórosan fokozott ösztönzés érvényesült nála az írásra, úgyhogy legnagyobb munkáját gyors egymásutánban követték a sokat vitatott Nyílt levelek... Az azokban folytatott vitatkozás féktelensége, a meg nem felelő kifejezések kiválogatása, szidalmazó szavak használata, az állandó ismétlések már a pszichés szervek abnormális működésére mutatnak. Semmelweis az utcákon propagálta tanítását és hangos demonstrációkkal kísérelte meg azt laikus körökben is elterjeszteni. Különös, kiszámíthatatlan magatartása, szórakozottsága és feledékenysége feltűnő. A heves, ellentmondást nem tűrő lény izgatottsági állapotát a depresszió és a melankolikus hangulat állapotai váltották. Később észrevették, hogy gyermeki kedély, feltűnő falánkság, obszcén beszédhajlam és erősen fejlett érzékiség alakult ki nála. A megbetegedés kezdetben lassan fejlődött, úgyhogy környezete és barátai még hosszú ideig nem ismerték fel