Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége

teljesen állapotának veszélyességét. 1865 nyaráig hivatalának és hivatásának meg is tudott felelni. Utána azonban betegsége oly rohamosan fejlődött, s a beteg viselkedése olyanná vált, hogy kénytelenek voltak őt a bécsi elmegyógyintézetbe vinni." (Hegar, 1882, 34—5. old.) Ez a tárgyilagos leírás nemcsak azért fontos, mert világosan jelöli meg a betegség korai kezdetét, lassú fejlődését és rohamos befejezését, kimondatlanul is érzékeltetve a pp diagnózisát, hanem azért is, mert első az életrajzok sorában, így a többi mind ennek ismeretében íródott, amint P. Zweifel (1897), W. Sinclair (1909) és mások munkáiban érződik is. Schürer odáig megy, hogy az 1850-es váratlan hazautazást is az elmebajjal indokolja, ami nyilvánvalóan téves. A pp diagnózist néhányan kimondják (pl. a magyar orvostörténészek közt Temesváry Rezső, Magyary-Kossa Gyula), mások beérik a tapintatos körülírással. Az általános orvostörténeti összefoglalások ritkán foglalkoznak a betegség részleteivel, de például Creutz és Steudel 1948-ban kiadott Orvostörténete expressis verbis kimondja: „Tragikus módon paralysis-ben betegedett meg, mielőtt tanításának általános elismerését elérhette volna" — és a betegség kezdetét a Nyílt levelek írásának idejére vezeti vissza. (290. old.) Magyarországon időközben Semmelweisből „nemzeti hős" lett és a tudomány mártírja, akinek elmebaját firtatni tapintatlanság számba ment. Ez az álláspont tartotta magát a viták legutóbbi időben történt fellobbanásáig. XVI. TAPINTAT: A VALÓSÁG Amióta a betegség kérdése ismét előtérbe került, mindnyájan, akik e kérdéssel foglalkoztunk, unisono hangoztattuk, hogy Semmelweis életműve olyan lezárt egész, amelynek megítélésében semmi szerepet nem játszik az, miféle betegségben szenvedett. Csupán a történeti valóság megismerésének vágya ösztönöz bennünket arra, hogy nagy tudósunk életrajzának minden részletét világosan lássuk, az asepsisantisepsis elve és gyakorlata szempontjából azonban a kórlefolyás és diagnózis teljesen közömbös. Ma ezt az álláspontot alapvetően tévesnek látom. Éppen ellenkezőleg: nem Semmelweis életrajza, hanem az asepsis-antisepsis története szempontjából döntő jelentőségű az, hogy mikor, miben és hogyan betegedett meg Semmelweis. Betegsége csak látszólag magánügy, valójában tragikus közügy — tragikus azért, mert sok százezer ember életébe került. Embert mondok, nem szülőanyát és újszülöttet, lévén a puerperális preventio csupán töredék része annak a profilaxisnak, amit az általános asepsis bevezetése jelent — és ami Semmelweis tragikus betegsége miatt húsz-harminc esztendőt késett. Kezdjük az elején. Az sem volt normális dolog — bár nem írható a paralízis terhére —, hogy fölfedezésével Semmelweis több mint egy évtizeden át hallgatásba burkolódzott. Ezt tette, még ha mentségül utóbb felhozza is, hogy szóban és levélben itt-ott közölte tanait. Az események meggyőzően bizonyítják, hogy ezek a közlések — Hebra és Skoda cikkeivel együtt — nem voltak elégségesek a tan elterjesztéséhez. Ha egy normális ember olyan fölfedezést tesz 1847-ben, amelyet később „a puerperális Nap fölkelésé-