Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Siefert, H.: Der hippokratische Eid — und wir? (Némethy Ferenc)

már idézett véleményéhez hasonló nézetével nem érthetünk egyet, mindez legföljebb a mai chilei népi orvoslásra lehet érvényes, de az is kétséges. Ref.) Vizsgálataival bizonyította, hogy a racionális-természettudományos felvilágosítás nem változtatja meg az érintett rétegek beállítódását és magatartását a betegségekkel és azok kezelésével kapcsolatban. Az érintkezési-kapcsolódási lehetőségek szerinte: a népszerű képzetlen bábák (a szülések 40%-át vezetik!) továbbképzése és bevonása. A vita során megfogalmazódott (p. 78), hogy az orvosi neokolonializmus ellen csak a magunk és a kérdéses nép hagyományainak megismerésével küzdhetünk. A tárgyi ismereteket gyarapító ethnomedicinai kutatásnak nincs létjogosultsága, csak akkor, ha ez a mindennapos gyakorlatban, morális és szakmai szempontból egyaránt, magasabb színvonal-szintézis elérését segíti. Grynaeus Tamás Siefert, Helmut: Der hippokratische Eid — und wir? Plädoyer für eine zeitgemäße ärztliche Ethik: ein Auftrag an den Medizinhistoriker. Frankfurt am Main, im Buchhandel bei Carl-Ernst Kohlhauer, Feuchtwangen, 1973. 60 S. A Elippokratész nevével fémjelzett fennkölt orvosi eszmények és az ezektől nagyon is távoleső orvosi gyakorlat kínzó ellentmondása késztette a szerzőt egy történeti hátterű orvosetikai előadás megtartására a Deutsche Gesellschaft für Geschichte der Medizin, Naturwissenschaften und Technik 1972. évi göttingeni közgyűlésén. A kényes probléma fölvetése nagy vihart kavart volna — ha engedték volna kibontakozni a mélyreható vitát. A szerző ezért a sajtóban próbálkozott gondolatainak szélesebb körű megismertetésével, de az orvostörténeti lapok szerkesztőségei sorra megtagadták a közlést. Siefert professzor végül is a saját kiadásában jelentette meg vitairatát. Elöljáróben Henry E. Siegeristnek egy 1941-ben kiadott művéből idéz, s ezzel megüti saját gondolatmenetének alaphangját is: „Aki a hippokratészi esküt leteszi, kétségtelenül hamisan esküszik. Miért tesszük le hát még mindig? Mert régi, mert Hippokratész nevéhez kapcsolódik, mert előttünk már orvosnemzedékek hosszú sora letette. Tehát azért, mert beleillik abba a szentimentális képbe, amelyet múltunkról kialakítottunk.. . Márpedig aggasztó dolog pályafutásunkat olyan esküvel kezdeni, amelyet biztosan meg fogunk szegni" Siefert az euthanázia és az embereken végzett kísérletek problémáját említi kifejezetten (de említhetné a művi abortust is), mint amelyek a hippokratészi esküformához való merev ragaszkodást megfontolandóvá teszik. Három kérdést vet fel ezzel kapcsolatban: A történelmi körülményektől független, változatlan kategóriának tekinthető-e az orvosi etika? Van-e egyáltalán külön orvosi etika? Belesűríthető-e az orvosi magatartás normája egy rövid esküformulába? A hippokratészi eskü tarthatatlanságát bizonyítja egy 1962-ben közzétett statisztika is, amely szerint az eredeti szöveget a világ orvosképző intézményeinek alig 5%-ában alkalmazzák, kb. 10% az 1948-ban kibocsátott ún. genfi deklarációt írja elő, kereken 50%, egyéb esküformákat használ, a többiekben egyáltalán nem dívik orvosi eskü vagy fogadalom letétele. A kibontakozást Siefert egy normatív jellegű, de szituációs orvosi etika kidolgozá-