Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Schröder, E. (Hsg.): Faktoren des Gesundwerdens in Gruppen und Ethnien (Grynaeus Tamás)

félelem, agresszió, kommunikáció gátjai, idegenkedés, öngyógyítás, csodagyógymódokban híves. Az orvosi képzés és magatartás megjavítását ajánlja a népi orvoslás kíméletlen, hatalmi eszközökkel történő elhallgattatása helyett. A szociológia-orvostudomány-ethnologia-psychologia határterületén mozgó, látszólag elméleti kérdésekkel foglalkozó előadások kifejezetten pragmatikus jellege, és elsősorban az ún. fejlődő országok (Entwicklungsländer) minél tökéletesebb egészségügyi ellátásáért érzett komoly felelősségtudata tűnik föl az olvasónak. A kongreszszus negyedik tárgykörének vitaindító-provokatív előadása (prof. H. J. Diesfeld) „Hogyan építhető be a fejlődő országok egészségügyi stratégiájába a tradicionális gyógyító rendszer?", már címével is meghökkent, megállapításaival méginkább. A hagyományos orvoslás képes, a modern, természettudományos orvoslás képtelen a lakosság szükségleteit-igényeit kielégíteni, mert a modern orvostudomány majdnem teljesen a hagyományos társadalom szociális és lelki vonatkoztatási rendszerén kívül dolgozik; másrészt: az exportált, természettudományosnak nevezett orvostudomány az exportáló ország történelmének, társadalmának és kultúrájának szülötte, s annak bélyegét viseli; továbbá: a nyugati civilizáció nemcsak a hagyományos társadalmi formákat töri szét, hanem a társadalmi biztonság(érzés) hagyományos formáit is, ezek nélkül pedig nincs egészség. A megoldás — Diesfeld szerint — a két „rendszer" értelmes összekapcsolása (indonéziai, malaysiai, Fülöp-szigeteki, kínai, indiai,burmai próbálkozásokat, megoldásokat említ!). A W. H. Stöcklin vezette új-guineai kórházat igen gyéren keresték föl a betegek. Ennek magyarázataképpen föltételezte, hogy a kórházba kerüléssel a beteg elesik a tradicionális kezelési módoktól: tehát inkább otthon marad. Kísérletként kihirdette tehát, hogy a kórházban folytathatják a betegek tradicionális kezelését, amit a gyógyító emberek meg is tettek. Bár a kőkorszaki és a modern orvostudomány igazi összefonódását nem lehetett elérni, de az addig szokatlan toleranciának statisztikai számokkal is kimutatható igen nagy sikere volt és igen fontos szerepe volt a beteg és családja jó lelki közérzetének biztosításában. A gyógyulást — természetesen — minden esetben a hagyományos gyógymód javára írták. „Magútól értetődő — írja — hogy ebből a furcsa kettősségből nem lehet Nagy Fehér Orvosként kikerülni, de a betegek vonzódása és a kölcsönös türelme s ségből fakadt bizalom sokkal fontosabb és örvendetesebb eredmény, mint az a tekintélynövekedés, amit esetleg a modern elvek merev alkalmazásával érhettünk volna el". P. Hinderung szociológiai módszerrel vizsgálta Thaiföldön falusi betegek magatartását. Hasonlóképpen szociológiai szemléletű Ursula Bernauer is, aki 1973 szeptember előtti chilei tapasztalatairól ad számot. Szerinte a magasszínvonalú és komoly tudományos eredményeket elért chilei hivatalos orvostudomány nem tudta a lakosság egészségügyi ellátását jelentős mértékben megjavítani. Meghatározása szerint a népi orvoslás az egészségügyi szempontból rosszul ellátott és megszervezett területeken előadódó egészségügyi problémák hagyományos, szociális-gazdasági és kulturális tényezők meghatározta megoldása. Ott él legelevenebben, ahol a szükség legnagyobb: elmaradt, kevéssé iskolázott, alacsony jövedelmű rétegeknél és a nagy mortalitású betegségekkel kapcsolatban. Azt tartják, hogy ezeket a betegségeket az orvos nem ismeri, nem tudja orvosolni. (Definíciójával és Schenda föntebb