Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

FÓRUM - Szakvélemények és hozzászólások Semmelweis kórtörténetéhez (magyar és német nyelven)

phalangealis ízület nyitottsága képezi azt a behatolási kaput, amin keresztül a kórokozók a szervezetbe jutva septico-pyaemiát idéztek elő, s az eddigi ismereteinkkel, valamint a Scheuthauer-féle boncjegyzökönyv adataival összhangban Semmelweis halálát okozták. A jobb könyökcsúcson, a bal karon, továbbá a térden és jobb bokán leírt elmosódott határú, gennyesen beszűrt szélekkel körülvett anyaghiányok éppen úgy a bőr alatti kötőszövetbeli gennyes-eves, áttételes beolvadásnak tekinthetők, mint a bal bordaíven elhelyezkedő bőr alatti, továbbá a bal m. pectoralis maior és minor közötti eves üreg, mely a mellkas lágyrészeit átlyukasztva betört a mellkasba is, ahol amiatt alkotott csupán körülírt férfiökölnyi, gyulladásos izzadmánnyal telt üreget, mert a gyulladásos izzadmány tovaterjedését, az egész mellkasfél ilyen izzadmánnyal történő kitöltését a régen lezajlott gyulladásos folyományként létrejött pleurális összenövés megakadályozta. Ugyancsak haematogen áttételnek tekinthető a bal középső scalát borító dura célfelületen levő „álhártya", ami a jobb tüdő hátsó felszínén talált pleurális ,,odatapadással' együtt metastaticus gennygócnak fogható fel, végül ugyanebbe sorolhatjuk a bal vese gennyes gyulladását is. Elismerem, hogy a testfelület különböző részeiben a bőr alatti kötőszövetben végbemenő, szövet-széteséssel és beolvadással járó lobos folyamatoknak elsődlegesre és másodlagosra való felosztása (csupán a boncjegyzőkönyvi leírás alapján) eléggé önkényes. De itt a boncjegyzőkönyvi diagnosis logikáját követtem, már csak azért is, mert hadikórházi szolgálatom alatt magam is észleltem olyan esetet, amelyben alsó végtag roncsolását követő pyaemiában a test legkülönbözőbb tájain léptek fel bőr alatti tályogok. Ha egyikből sebészi úton kiengedtük a gennyet, pár óra múlva másutt jelent meg a tályog. (Antibiotikumokkal akkor még nem rendelkeztünk.) Nem tartom kizártnak a Benedek István és mások által hangoztatott ama lehetőséget sem, hogy a Mildner-féle intézetben Semmelweist ütötték-verték, vagy esetleg görcsei, illetve erőszakos testváltoztatási törekvései folytán önmaga hozott létre bőr alatti haematomákat, szövetroncsolásokat, melyek locus minoris resistentiae-ként jp táptalajul szolgáltak a vérben keringő kórokozók megtelepedésének. Bár e lehetőségeket nem zárhatom ki, de a boncjegyzőkönyv alapján bizonyítottnak, sőt valószínűnek sem vehetem. A boncjegyzőkönyv ugyanis egyetlen haematomáról, zúzott sebről, de karcolásról sem szól, azt pedig a kifejtettek értelmében is tudjuk, hogy haematogen szóródások a bőr alatti kötőszövetben létrejöhetnek helyi külerőszaki behatástól mentesen is. Éppen ezért érthetetlen előttem Benedek István eljárása, aki könyvének 459. oldalán a következőket írja: „valószínű igazság az, hogy a bécsi elmegyógyintézet ápolói félig agyonverték Semmelweist, aztán lekötözték és hagyták sebeibe, vérmérgezésébe belepusztulni.'''' Benedek István szerint a bőr alatti „evgócok" és állományveszteségek „embertelen brutalitásról, ütlegelésről, megrugdalásról, lekötözésröl tanúskodnak." Hogy honnan veszi mindezt Benedek István, azt nem tudhatom. Nem veheti más forrásból, csupán képzelőerejétől. A 3. pontbeli fejtegetésemet abban foglalom össze, hogy a Scheuthauer által közzétett boncjegyzőkönyvben semmi olyan adat nem található, ami valószínűvé tenné, hogy Semmelweist tettlegesen bántalmazták. Ha netán voltak is ilyen jelek, elváltozások a cadaveren, s a boncoló orvos nem írta le őket, akkor lelke rajta. 4. Talán nem járunk téves úton, ha a halálok tekintetében csatlakozunk a már korábban is elfogadott, s a boncjegyzőkönyvben is rögzített állásponthoz, amely sze-