Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 78-79. (Budapest, 1976)
TANULMÁNYOK - Ritóókné Szalay Ágnes: Balsaráti Vitus János — magyar orvosdoktor a 16. században
IFJÚKOR, TANULÓÉVEK 1 5 29 -1560 A 16. századi magyar értelmiségnek nincs talán még egy tagja, akinek olyan részleteséletrajzával rendelkeznénk mint éppen Balsaráti Vitus Jánosnak. A gyászbeszéd, amelyet sírja fölött sógora Szikszói Fabricius Balázs tartott, bizonyára melegebb egy árnyalattal a rokoni érzelmek miatt. De az abban megőrzött életrajzi adatok, más forrásokkal összevetve hűségesnek bizonyulnak. Fabricius Balsaráti családi körében élt, és az ismételten el mesélgetett történetek alapján írta meg művét, amelyet így sok részletében akár az elhunyt önéletrajzának is tekinthetünk. Ennek szálán haladunk a következőkben mi is, kiegészítve azt a máshonnan gyűjtött adatokkal. 12 Az isteni gondviselés személyes megtapasztalása volt az első élmény, amelyre gyerekkorából sokszor és szívesen visszaemlékezett. Balsaráti 1529-ben született, ifjúkora egybeesett a protestáns igehirdetők első generációjának nagy lendületű tevékenységével. Ha az istenhit azokban az évtizedekben sokak számára nagyon fontos kérdés, sőt a személyes megtapasztalás ügye volt, kétszeresen az volt a török torkában magárahagyott magyarság számára. A Maros és Körös közötti vidéken, Dombegyházán született. Apja a Mátyás király idejében nagy birtokokhoz jutott Jaksics család szolgálatában állott, Nagylak várának volt a kapitánya. 1529 nyarán Belgrád parancsnoka, a török Buli bég betört erre a vidékre és végigpusztította a településeket. A falvak lakossága menekült, hogy elkerülje a halált vagy a rabságot. A zűrzavarban a Vitus család szétszóródott, a három hónapos fiút magára hagyták. Az égő házban egy fosztogató török figyelt föl a nyöszörgésre és bölcsőstől kihajította az udvarra. A ráboruló bölcső szolgált védelméül addig, amíg az elmenekült lakosság visszatért az üszkös romok közé. Szüleinek örökre nyoma veszett, csak egy nővére élte túl a tragédiát, amely Magyarországon nagyon is közönséges sors volt ezekben az években. Az árvát egy rokona vette magához és Balsaráton nevelte fel, erre emlékezve viselte egész életében a Balsaráti nevet. Árván nőtt ugyan föl, de patrónus nélkül sohasem szűkölködött. Apja érdemeiért a Jaksics család gondoskodott neveléséről. Az alsóbb iskolákat Gyulán és Erdődön végezte. Mindkét hely már akkor a lutheri reformáció erős fészke volt, ahol a földesúr oltalma alatt Dévai Mátyás, Batizi András és Ozorai Imre, mindnyájan külországi egyetemeken végzett tanárok és lelkészek működtek. Tanárai között volt Kopácsi István is a ferences papból lett reformátor, aki apja helyett apjává lett, útját még felnőtt férfi korában is egyengette. Amikor Kopácsi Nagybányára került lelkésznek, Balsarátit is magával vitte, éppen úgy mint két évvel később (1549) Sárospatakra. Itt már a tanári és lelkészi tisztet egyszemélyben betöltő mestere mellett az alsóbb osztályok tanulóit ő tanította, míg a latin és görög stúdiumokban tovább haladt tanára vezetésével. Sárospatakon kerülhetett először kapcsolatba az ott birtokos Petényi családdal. Hazai tanulás, majd néhány évi tanítóskodás, ezzel az alappal indultak honfitársai külföldi tanulmányútra. így indult el ő is Wittenbergbe, ahol mestere, Kopácsi is járt néhány évvel korábban. Az anyagi támogatást a pártfogó Jaksics család biztosította számára és talán már ekkor is a Perényick. 12 Id. 3. jegyzet. A következőkben, ahol külön utalás nincs, ott ezt az életrajzot követjük.
