Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 75-76. (Budapest, 1975)

JUBILEUM - Farádi László: A magyar orvosképzés és továbbképzés 30 éve

széken folytat továbbképzést, nagy erőfeszítés árán mindeddig megbirkózott, sőt számottevő eredményt ért el. Az OTKI eddig is igényelte számos egészségügyi intézettel az együttműködést. A jövőben még fokozottabban kíván támaszkodni az egészségügyi intézményhálózat mindazon egységeire, amelyekben továbbképző kapacitás található, így a négy orvostudományi egyetemre, az ún. országos egészségügyi szakintézetekre, a területi vezető kórházakra, ezek közül is kiemelten Győr és Borsod-Abaúj-Zemplén megye vezető kórházaira, amelyek már 1975-től kezdve felkészülnek arra, hogy az OTKI oktató kórházaiként működjenek. Az 1973-as év újabb nagy előrelépést hozott az OTKI és ezzel a magyar orvostovábbképzés történetében: a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendelettel az OTKI-t felsőoktatási intézménnyé nyilvánította. Fő feladatai megmaradtak, ezen felül főiskolai karral egészült ki, amely 1975-től kezdve közegészségügyi-járványügyi szakembereket, dietetikusokat, védőnőket, gyógytornászokat, mentőtiszteket, kórházvezető és oktató nővéreket képez. Ezek révén az orvosok, elsősorban a körzetekben, energiájuk javarészét az orvosi képzettséget igénylő feladatokra összpontosíthatják, és javulnak majd azok a feltételek, amelyek alapján az egészségügyi szolgálatban korszerű munkaszervezési elvek valósíthatók meg. Nem maradhat — azt hiszem — említés nélkül, hogy az alsó- és középfokú egészségügyi szakszemélyzet biztosítása terén is jelentős eredmények születtek a felszabadulás óta. Ápolónőkről, gyermekápoló- és gondozónőkről és a legkülönbözőbb asszisztensnőkről van elsősorban szó, s azokról is, akik a közeljövőben majd, az előbbiekben említett, főiskolai képzést kapnak. Folyamatosan sikerült ezekben, a betegellátásban és a megelőzésben egyaránt nélkülözhetetlen szakmákban szakmai és szemléleti felkészülés szempontjából egyaránt alkalmas szakembereket biztosítani, annak ellenére, hogy időről időre olyan munkaerőellátási gondok jelentkeztek az egészségügyi szolgálatban is, mint amelyek egyéb — túlnyomóan nőket foglalkoztató — népgazdasági területeken sem voltak elkerülhetők. Jelentős sikereket értünk el a középfokú képzettségű szakszemélyzet munka melletti továbbképzése terén is. Az utolsó néhány évben egy új intézmény, az Egészségügyi Továbbképző-Szakosító Intézet létrehozása révén nemcsak a paramedikális személyzet nappali tagozatú továbbképzése, de szakosítása is megindult. Erre elsősorban azért volt szükség, hogy megteremtsük a személyi feltételeket a progresszív ápolási rendszer bevezetéséhez, elsősorban arra törekedve, hogy az intenzív osztályok számára szakosított középfokú szakszemélyzet álljon rendelkezésre. A specializáció iránti igények a paramedikális személyzet vonatkozásában is szinte napról napra nőnek. Tehát e továbbképzési és szakosítási témában sincs megállás, a kezdeti lépéseket törvényszerűen majd továbbiak követik. Segítséget jelent a paramedikális szakszemélyzet biztosításához az a körülmény, hogy a művelődésügyi kormányzat 1961-ben bevezette — előbb ipari és mezőgazdasági, majd egészségügyi képzési céllal is — a szakközépiskolák rendszerét. A szakközépiskolákban az általános gimnáziumi képzési idővel azonos periódus, azaz 4 év alatt a legjelentősebb közműveltségi és az alapvető egészség-