Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 75-76. (Budapest, 1975)

JUBILEUM - Farádi László: A magyar orvosképzés és továbbképzés 30 éve

Az orvosképzés során tapasztalható ellentétek végigvonultak az orvostovábbképzés felszabadulásunk előtti korszakán is. A hazai orvostovábbképzés megindítása Markusovszky Lajos nevéhez fűződik, akinek elnökletével 1883. május 5-én a budapesti egyetem orvosi karának előadói, Fodor József előterjesztésére „az orvosok számára évenként rendezendő" rövid és gyakorlati jellegű, „ismétlőkurzusok" szervezését határozták el. E tanfolyamok magas színvonalát, a fentieken kívül, olyan kiváló orvostudósok, mint Korányi Frigyes, Dollinger Gyula, Tauffer Vilmos, Bókay János, Schaffer Károly és Grósz Emil biztosították. Őket tekinthetjük a magyar orvostovábbképzés alapítóinak és úttörőinek, 1910-ben az orvostovábbképzés kezdeti időszakának folytatásaként Központi Orvostovábbképző Bizottság alakult, amely már némi állami szubvenció birtokában a tanfolyam résztvevői közül a rászorulóknak ösztöndíjat is adott. Folyamatosan a budapesti egyetem mellett több budapesti kórház, majd vidékiek is — elsőként Nagyvárad, Békésgyula, Temesvár — szerveztek tanfolyamokat. 1921-ben már 15 tárgykörből, köztük az anya- és csecsemővédelem, az iskolaorvoslás, a fogorvoslás, a TBC elleni küzdelem, a balesetellátás témájából bonyolítottak le tanfolyamokat. Egyes tanfolyamok időtartamát 2-ről 4 hétre emelték. Új lendületet kapott 1911-ben az orvostovábbképzés, amikor Grósz Emil és Scholtz Kornél megindította az Orvosképzést. A húszas évek végén olyan intézmények, mint az OKI, a Társadalombiztosító Intézet és az Államvasutak is szervesen bekapcsolódtak szakembereikkel és a dotáció kiegészítésével is az orvostovábbképzésbe. A harmincas években egyre gyakrabban hallatja a szavát a Bizottság ülésein Korányi Sándor, Illyés Géza, majd Balé József, (Korányi Sándor és Grósz Emil bátran és nyilvánosan elítélték a numerus clausust is.) Már ebben az időben elhangzott a követelés: legyen az orvostovábbképzésnek központi intézményei Hiszen a húszas évek végén már ilyen intézetek működtek Angliában, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, a Szovjetunióban és az USA-ban. A követelés azonban a fasiszta Olasz- és Németországhoz egyre szorosabban „gl eichschal tolódó" magyar kormánykörökben süket fülekre talált. Az eredmény mindössze egy szerény orvosszálló volt. A II. világháború közeledő árnyéka a Központi Bizottság ülésein elhangzó egyre rezignáltabb hangvételű elnöki megnyitókban és beszámolókban is tükröződik, A II. világháború előtt és alatt — ha a katonaorvosi tanfolyamokat nem tekintjük — lényegében megszűnt az orvostovábbképzés és ezt is, akárcsak az orvosképzést, a felszabadulás után szinte elölről kellett kezdeni. Az első feladat a romok eltakarítása, a megmaradt egészségügyi intézményhálózat helyreállítása mellett, a nagyfokú orvoshiány pótlása volt. Az I945-re kereken 7000-re csökkent orvoslétszámot 1950—52-re ismét 10 000-re sikerült növelni, azóta az orvosok száma több mint 24 000-re nőtt, és ezzel hazánk a világ egyik, orvosokkal legjobban ellátott országává fejlődött. Hazánk nyugati területein még folytak a felszabadító harcok, amikor már az egyetemek megnyitották kapuikat a tanulni vágyó fiatalok előtt. Az 1945-ben beiratkozottak száma az orvostudományi karokon ötszörösét tette ki az 1938-as hallgatói létszámnak. Ezt a rohamosan megnövekedett oktatási feladatot a még