Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 75-76. (Budapest, 1975)

JUBILEUM - Farádi László: A magyar orvosképzés és továbbképzés 30 éve

helyre sem állított, egyébként is jórészt elavult épületekben, a hiányos felszerelés és az elégtelen oktatói létszám ellenére vállalni kellett, hozzá tartozott az országépítés ügyéhez és a letűnt feudális-kapitalista társadalom maradványainak (köztük a kiváltságosok művelődési monopóliumának) felszámolásáért vívott harchoz. Ez a harc azonban nem volt könnyű. Az 1945—46-os évek azzal teltek el, hogy meg kellett tisztítani az egyetemeket az ott maradt vagy a bekerült, a múlt rendszert képviselő és a polgári demokratikus átalakulással is szembenálló, részben fasiszta elemektől. A „faji" és az anyagi korlátok megszűntek ugyan, a munkás-paraszt fiatalok ennek ellenére kis számban jelentkeztek egyetemi felvételre, hiszen arányuk a középiskolákban is rendkívül alacsony volt. A fordulat éve táján, amikor a szocializmus építése napirendre került, az egyetemeken még jelentős volt a polgári befolyás. A párt akkori helyes politikája, a szocializmus építésében elért és az életszínvonalban is megmutatkozó sikerek 1948-ra az egyetemeken is olyan helyzetet teremtettek, hogy sor kerülhetett a mennyiségi igények kielégítése mellett minőségi követelmények érvényesítésére is. Ez utóbbiak érdekében 1948-ban, majd 1951-ben és 1954-ben tanulmányi reformok léptek életbe. Ezek eredményeként, miután közben oktatóinknak sikerült leküzdeniök a háború okozta kényszerű izolálódást és megismerni az orvostudomány új nemzetközi eredményeit, fokozatosan egységes tanterv, egységes képzési program, folyamatosan megjelenő korszerű, egységes tankönyvek biztosították az oktatás színvonalának emelését. A polgári demokratikus kereteken túllépve, szocialista szemléletű szakemberek képzését tűzhettük ki célul és ennek érdekében került sor a marxizmus—leninizmus, az egészségügyi szervezéstudomány és a biológia kötelező oktatására. E reformok során megszilárdítottuk a tanulmányi fegyelmet, kötelező vizsgarendszert vezettünk be, a 6. évet a 4 klinikai alapszakma elmélyültebb gyakorlati oktatására használtuk fel, ez az általános orvosképzés célját a korábbinál jobban szolgálta. Ugyanebben az időszakban az állam diákszociális juttatások révén kezdte segíteni a hátrányos helyzetből induló egyetemi hallgatókat. Az 1951-es év jelentős fordulat az orvosképzés történetében. Ekkor váltak ki az orvosi fakultások a hagyományos „universitas" keretéből, alakultak önálló orvostudományi egyetemekké, amelyek közvetlen felügyeletét az egészségügyi miniszter látta el. Ezzel az orvostudomány-orvosképzés és az egészségügyi gyakorlat egysége az államigazgatásban érvényesíthetővé vált, hiszen ugyanaz a főhatóság képezte az egészségügyi szakembereket, amelynek a felügyelete alá tartozó intézményekben helyezkedtek el. A területi igények közvetlenül eljutottak az oktatókhoz és a programok ennek megfelelően voltak alakíthatók. (Az elmélet és a gyakorlat közötti ellentmondás valóságos felszámolásához természetesen hosszabb időszakra van szükség. Jogi értelemben az 1972. évi II. tv, [Egészségügyi törvény] az ellentmondást feloldotta, minthogy az ingyenes orvosi ellátást minden állampolgárra kiterjesztette. A joggal ma már az állampolgárok nagy többsége •— de facto — élhet is. A hozzáférhetőség — a települési és az infrastruktúra, az egészségügyi szakember-ellátottság egyes tájegységekben még viszonylag elmaradott — és az ellátás eltérő színvonala miatt még sokat kell tenni addig, amíg az Egészségügyi Törvény adta jog alapján az ország