Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 75-76. (Budapest, 1975)

JUBILEUM - Farádi László: A magyar orvosképzés és továbbképzés 30 éve

egyetemi felvételig, nagy többségükben a középiskoláig sem. A család puszta létéért kellett küzdeniük, kiszorultak — külön jogszabály nélkül is — az értelmiségi, tisztviselői rétegből. A német fasizmus által ismét igazságtalan háborúba kényszerített magyar nép, amelynek hazáját a német visszavonulás „rugalmas elszakadás"-t hirdető esztelensége hadszíntérré változtatta, hallatlan és értelmetlen véráldozattal, anyagi javaink mértéktelen pusztulásával járt. A II. világháború során 3000 magyar orvos, az egészségügyi intézmények mintegy fele teljes egészében, a másik fele részben esett áldozatul, az életben maradt orvosok is nehezen képzelték el, hogy a kifosztott gyárak, a részben Haliéba hurcolt egyetemi javak, a felrobbantott hidak országában feltámadhat az élet és jövője van az egészségügynek, ennek keretében az orvosképzésnek és a továbbképzésnek. Mielőtt a felszabadulást követő időszak eseményeire rátérnék, a megelőző időszak néhány frappáns ellentmondására szeretnék rámutatni. Ezek közül az egyik — ma sok fiatal orvos által nehezen érthető — ellentmondás abból adódik, hogy egyrészt az európai élvonalba tartozó, iskolát teremtő mesterek, olyanok, mint Bókay, Illyés, Jendrassik, a két Korányi, Lenhossék, Nékám, Tauffer, Schaffer, vagy az egyetem falain kívüliek, mint Dollinger, Hültl, Pólya, Richter Hugó, Bársony Tivadar gyógyítottak, oktattak, kutattak és tekintélyre tettek szert az egész világon, másrészt e nagy mesterek — szándékaik ellenére, hazánk akkori társadalmi felépítése folytán — tudásukat a gyakorlatba maradéktalanul átültetni csak a jól szituált társadalmi rétegek gyógyítása során voltak képesek, akarva-akaratlanul kiszolgálva az uralkodó osztály igényeit. Ezenfelül legfeljebb egyéni áldozatvállalással, jótékonykodással és mint a klinikák vezetői tehettek valamit a nincstelenek érdekében. Az orvosok sok ezres tömege viszont a jó egyetemi és — a később említendő — ugyancsak dicséretre méltó postgraduális felkészítés ellenére, a néptömegek egészségügyi helyzete érdekében csak nagyon keveset tehetett. A nép orvosa hiába tudta, hogy a maga korában a TBC elleni küzdelemnek a legjobb módja, ha felszámolják a munkások nedves és zsúfolt lakásait, a nincstelen falusiak nyomorát, ha jó levegőt, pihenést és jó táplálkozást nyújtanak a betegeknek és a veszélyeztetetteknek, ha szanatóriumok és egyéb gyógyintézetek révén izolálják a bacillusürítőket, ha eltávolítják a fertőzött környezetből a gyermekeket, minderre az akkori gazdasági-társadalmi viszonyok következtében nem volt mód. A kilátástalanság, hogy a tanultakat a gyakorlatban érvényesítsék, a sokszor eredménytelen lótás-futás, hogy egy-egy korai tüdőbeszűrődéses beteg számára protekcióval vagy könyörgéssel egy szanatóriumi ágyat biztosítsanak, a legjobb szándékú orvosok körében is kiábrándultságot, esetenként közönyt szült. Az elméletnek és a gyakorlatnak ez — a társadalmi viszonyok által determinált — elszakítottsága, a felszabadulás előtt feloldhatatlan ellentét volt. Nagyjából hasonló volt — bár kevésbé éles — az az ellentét, amely a társadalombiztosítottak és a biztosítatlan, ún. szegénységi bizonyítványosok között állt fenn. A lelkiismeretes, népéért aggódó orvost ennek a két rétegnek különböző szintű, illetve az utóbbiaknak gyakorlatilag alig valamit jelentő ellátottsága, ugyancsak elkeserítette. - Orvostörténeti Közlemények 75—76.