Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)
TANULMÁNYOK - Dávid Zoltán: Az 1738. évi pestisjárvány pusztítása
augusztus 30-án Debrecenben, melyet csak erős harcok után sikerült megfékezni. 52 A lakosság fő panasza az volt, hogy szeretteiktől nem tudtak méltó búcsút venni, és inkább vállalták a járvány terjedésének veszélyét, de a temetési szertartásokról nem akartak lemondani. A hatóságoknak szomorú elégtétel volt, hogy a lezárt házakból kicsődülő és összegyűlő tömeg mozgolódása után a halálozások ugrásszerűen megnövekedtek. Tárgyilagosan meg kell azonban állapítani, hogy a lakosság elkeseredése és lázongása olykor indokolt volt. Az egészségügyi bizottság végrehajtó közegei ellen különösen a városokban sok jogos panasz érkezett. Leginkább a halottakat és betegeket szállító járványszolgák embertelen viselkedéséről maradtak fenn egykorú adatok. Följegyeztek kirívó eseteket, amikor élőket is magukkal vittek a közös sírgödrökbe, máskor kifosztották a gazdátlanul maradt házakat. Meg kell viszont jegyezni, hogy ezek közül az ún. „taligások" közül igen sokan kapták meg a ragályt és lettek maguk is a pestis áldozatai. Örülni kellett tehát, ha valaki akadt, aki e veszélyes feladatot — busás fizettség mellett is — elvállalta. Egyébként könnyen úgy járhattak volna, mint a nagyszebeniek, ahol 1660-ban a polgároknak maguknak kellett e szomorú tisztet ellátniok, miután a hullák már 3—4 napja temetetlenül hevertek. 53 Késmárkon pedig 1445-ben erőszakkal összefogdosott emberek végezték el a meghaltak elszállítását. Természetesen a taligások maguk is tisztában voltak a veszéllyel és a járvány kórokozóit elsősorban nagymennyiségű szeszesital elfogyasztásával igyekeztek elpusztítani. Ennek következtében többnyire részegek voltak és ez magyarázta durva és embertelen viselkedésüket. Különös módon a lakosság gyakran hasonló ellenszenvvel viseltetett a gyógyulásuk, mentésük érdekében életüket kockáztató pestis-orvosokkal szemben is. Külföldön és hazánkban egyaránt gyakran vádolták őket a pestis terjesztésével. Az oktalan vádakat az orvosi munka sajnálatos eredménytelensége is alátámasztani látszott és a haláltól rettegő népesség feszült hangulatában minden rémhír vagy rágalom fogékony talajra talált és gyorsan terjedt. így országszerte híre ment, hogy Szegeden állítólag az orvosoktól kapott gyógyszerektől haltak meg sokan. Másutt viszont minden kellemetlenségért az orvosokat okolták. Jellemző példa erre az ún. Tabáni casus, melynek szenvedő alanya Meiszner Ferenc pestissebész volt. 54 Egy lazarétumba szállított beteg felesége tiltakozott férje ruháinak elhurcolása és megégetése ellen. Segítségért kiáltott és a taligásokat azzal vádolta, hogy ki akarták fosztani. A pillanatok alatt összegyűlt, egyre fenyegetőbben viselkedő emberekre a katonaság rálőtt, egy férfi megsebesült, egy másikat agyonszúrtak. Erre a tömeg puskával, vasvillával fölfegyverkezve az eseményekről mit sem tudó orvos lakása elé vonult és oly súlyosan bántalmazták, hogy sebeibe belehalt. Agyonvertek három járványszolgát is, míg a többi pestis-orvos csak gyors meneküléssel kerülte el a hasonló sorsot. Érthető, ha az orvosok sem szívesen vállalták e rendkívül veszélyes és hálátlan 52 Uo. 401. 1. 53 Magyary-Kossa id. mű I. k. 129.1. 54 Uo. I. k. 126.1.
